Visszatérés + This is life - 2. rész

Sziasztok! :)

Nagyon hosszú idő után úgy érzem, újra belekezdenék, jobban mondva, folytatnám az írást. Nem tudok tervezni - soha nem is jönnek be a terveim-, valószínűleg nem is tudok majd gyakran jelentkezni, de hiányzik az írás. Rengeteg tárgyam van és nyakamon van pár szigorlat is, de szeretném csinálni ezt is. Remélem még van, aki folytatja velem, én igyekezni fogok! :)


2. 

A new me!? No!

Finoman végigsimítottam az iskolai egyenruhámon – amit annak ellenére felvettem, hogy biztos voltam abban, én ma innen ki leszek téve és így a suliban sem lesz már keresnivalóm -, majd megfésültem a hajam. Nem sokat aludtam az éjszaka. Mérges voltam magamra, amiért Tom ezt váltotta ki belőlem.
Ha tudnék nyelni… Ha egy kicsit is el tudnám viselni, hogy Tom folyamatosan cseszeget, akkor nem kéne most az igazgatóhoz készülnöm. De én nem tudok ezek fölött szemet hunyni. Nekem muszáj kiállnom magamért. Muszáj szembeszállnom vele, hogy tudja: itt nem ő a császár. Belépett a területemre, amit én nem fogok hagyni.

Nem tudtam mire számítsak, így pár pillanatig csak tanácstalanul álltam a tömör fa ajtó előtt. Nem éreztem magam készen arra, hogy összepakoljam a cuccaimat, és vesztesként, megalázva hátrahagyjak mindent. Újra. Lassan nyomtam le a kilincset, és a szívem már a torkomban dobogott. Most döbbentem rá igazán, hogy mennyire ragaszkodok ehhez a helyhez. Vagy talán nem is a helyhez. Inkább ahhoz, ahogy a társaim kezelnek. A hatalmamhoz. Nem akarok bekerülni egy új helyre, ahol én leszek a célpont. Ahol én leszek az elnyomott. Ahol kicsinálnak. Nem, én erre egyértelműen nem állok készen!

- Jó reggelt Amanda! – állt fel az igazgatónő az asztaltól, majd a vele szemben elhelyezkedő, kényelmes bőr fotelre mutatott, hogy foglaljak helyet. Bólintottam, majd megindultam a fotel felé. Amikor már kényelmesen elhelyezkedtem, akkor vettem észre, hogy az ablaknál áll valaki.  Egy teljesen idegen, 50 körüli nő meredt rám rezzenéstelen arccal. Nagyot nyeltem, majd az ajtóra néztem. Hol van Ann? Mihez fogok kezdeni nélküle? És ki ez a nő? Kezdtem érezni a dolgok komolyságát és próbáltam elfedni az aggodalmamat.

- Ő itt Frau Müller. Az otthon pszichológusa. Gondoltam, mielőtt elmondom, hogy mi a helyzet, beszélgethetnétek egy kicsit. – állt fel, majd időt sem hagyva arra, hogy ellenkezzek, kisétált az ajtón.

- Amanda – kezdett bele az idegen – Úgy hallottam, hogy megváltozol, ha a közeledbe kerül Tom. Miért?

Ne, most komolyan a miérteket keresi? Tényleg el akar velem beszélgetni az okokról? Ráadásul ennél hülyébb kérdést fel sem tehetett volna.

- Nem tudom. – néztem rá.

- Azért valamit csak érzel.

- Semmit. 

Hiába érzek bármit is, hiába van a nyelvemen az egész most is, nem akartam, hogy ő bármit is érezzen belőle. El kellett hinnie, hogy Tom csak egy idegesítő köcsög, akivel szórakozásból szívjuk egymás vérét.

A nő felvonta a szemöldökét, majd szólásra nyitotta a száját.

- Nézze, nekem nincs szükségem pszichológusra. Tök normális vagyok. Olyan, mint mások. Csak az én vitáim nevelők előtt zajlanak. Volt már olyan, hogy valaki taszította, de nem tudta, hogy miért? – a nő lassan bólintott, így folytattam. – Tom taszít. Ennyi az egész. Nem szerethetek mindenkit.

- Tegnap súlyosan bántalmaztad őt.

- Tom puhapöcs. Egy lány nem roskadt volna úgy össze, mint ő. Tuti rájátszott. De miért is bizonyítgatok magának bármit is? A diri eldöntötte, hogy mi lesz velem, tök mindegy, hogy mit gondolok.

A nő furcsán nézett rám. Baromira idegesített, ahogy megpróbált átlátni rajtam. Egy apró mosoly jelent meg a szám sarkában, amikor realizáltam, hogy nem fog neki sikerülni. Túl bonyolult vagyok én ahhoz, hogy egy idegen kiismerjen. 7 év alatt senki nem tudta megfejteni, hogy mit, miért csinálok. Pedig mindennek oka volt. Okkal loptam, okkal hazudtam és okkal vertem meg Tomot.

Csendben ültem vele szemben, eszem ágában nem volt megszólalni. A kérdéseit figyelmen kívül hagytam. Kíváncsi voltam, hogy mikor unja meg.

- Khmm… Nos, azt hiszem, túl sokra nem jutunk ma. - valamit még felírt a papírra – amire annak ellenére, hogy nem mondtam szinte semmit, egy regényt írt- ,  majd levette a szemüvegét és összepakolta a cuccait. Egyedül maradtam. A kisördög a vállamon azt szajkózta, hogy „Vedd el, ott van az aktád, és lépj le!”. A kis angyal meg azt, hogy „Ne csináld, ezzel nem lesz semmi jobb!”.

- Amanda – jött be az igazgatónő Tommal – Tomnak már elmondtam, hogy pár percen belül vendégeink lesznek. Kérlek, moderáljátok magatokat!

Tom minek ide? Előtte fog megalázni? Ennyi emberség nincs benne, hogy ne a legnagyobb ellenségem szeme láttára tiporjon a földbe? Hogy ne tudjak emelt fővel távozni? Mindent elviselek, de a tekintélyemet nem hagyom lerombolni.

Rezzenéstelen arccal vártam a folytatást. Nem, nem fogom hagyni, hogy megtörjön! Akárki jön, nem fogok kiborulni! 

A telefonjáért nyúlt.

- Küldd be őket!

Ökölbe szorított kézzel meredtem a nőre, miközben hallottam az ajtót nyílni. Beléptek.

- Oké. – dőlt hátra, majd elmosolyodott. – Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek Frau és Herr Heinz-et.
A 45 év körüli nő enyhe mosollyal fordult felénk. Nem tudtam eldönteni, hogy ez a mosoly kedves vagy inkább gúnyos. Annyit viszont láttam, hogy nem őszinte. Férje kifejezéstelen arccal méregetett minket. Nem voltak szimpatikusak.
– Ők az új nevelőszüleitek.

- Mi??? – szólaltunk meg egyszerre.
Nem, ez lehetetlen! A torkom kiszáradt, a tenyerem izzadni kezdett és már alig láttam. Nem vagyok hajlandó együtt lenni vele! Nem, nem és nem! Főleg nem egy családnál.
Utálom a családokat. Ezek meg első ránézésre sem tűntek kedvesnek. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar, de beláttam, hogy jobb lenne egy javítóintézetben. Sokkal jobb megoldásnak tűnt, márcsak azért is, mert arra legalább számítottam. Eszembe nem jutott, hogy családhoz kerülhetek.

- Mármint őt – böktem felé – meg engem magukhoz vesznek?

Az igazgatónő bólintott.

- Nem akarom elkeseríteni magukat- fordult Tom a házaspár felé- de ez nem fog menni.

- Szerintem sem.- ráztam a fejemet. – Nem tudom mennyit tudnak, de ő és én – hogy is mondjam -, nem jövünk ki túl jól.

- Utáljuk egymást.- helyesbített Tom.

- Igen – helyeseltem – és szentek sem vagyunk.

Hosszú, hosszú idők óta ez volt az első alkalom, hogy egyet értettünk valamiben. Igaz, hogy csak abban, hogy utáljuk egymást, de ez is haladás.

- Tisztában vannak vele. - nézett rám szúrósan az igazgató. – Most pedig menjetek fel a szobátokba, pakoljátok össze a cuccaitokat és búcsúzzatok el.

- Nem kényszeríthet, hogy hozzájuk menjek! Ráadásul vele! – álltam fel.

- Félreértettél Amanda! Ez nem kívánságműsor! Oda mész, ahova küldelek! – sziszegte az utolsó mondatot, úgy, hogy csak én halljam. Nem volt ideges, tényként közölt minden egyes szót. Megvetéssel néztem rá. Nevelőszülőkhöz küld. Oda, ahova semmi pénzért nem mennék újra.

- Miért nem lehet nekünk beleszólásunk abba, hogy hol éljünk? Ez a mi kibaszott életünk, és mégis maguk döntenek róla! Játsszák az Istent, közben meg maguk sem különbek nálunk!

- Nézd Amanda… Én tudom, hogy nehéz gyerekkorod volt, de nem viselkedhetsz így! Ebben az intézményben semmiképp!

- Nem, maga semmit nem tud a gyerekkoromról! – csattantam fel.
A legnagyobb gyengepontomra tapintott rá. Nem akartam emlékezni. Soha, soha nem akarom, hogy belemásszon az egész elcseszett gyerekkorom a tudatomba. Hatalmas mélységekig próbálom elnyomni ezt magamban, és most csak úgy felhozza? Mégis mit tud? Amit az aktáimból kiolvasott. Semmi mást.

- Amanda, kérlek! - dőlt hátra, mintha csak egy kisgyerek hisztijét próbálná lecsillapítani.
Tudja, tisztában van vele, hogy mennyire érzékenyen reagál minden itt lakó erre a témára. A kisebbek még nyíltan mesélnek. Én szégyellem. El akarom hinni, hogy nem én éltem ott. El akarom hinni, hogy az egész csak egy hülye film volt. Mert fáj. Mert akárhányszor eszembe juttatja valaki, minden megjelenik előttem. Az illatok az orromba kúsznak, a hangok a fülemben csengenek, és a bőröm elkezd égni. Nem akarok emlékezni!

Tomot félrelökve száguldoztam fel a szobámba. Könnyeim patakokban folytak, alig győztem két kezemmel letörölni őket. Nem akartam, hogy bárki lássa, hogy megtörtem. 7 évet töltöttem itt, de soha egyetlen egy könnycseppet nem látott tőlem senki. Senki, Ann kivételével.

 A nevelőszülőknél pedig nincs rosszabb. Ők bármikor visszaküldhetnek, bármikor lemondhatnak rólunk. Ugyanúgy, ahogy azt az igazi szüleink tették. Nincs rosszabb annál, minthogy folyamatosan azt érzed, hogy nem kellesz senkinek. Igen, talán én tehetek róla. Taszítom a családot. De természetesen ennek is oka van. Volt már pár nevelőszülőm, soha, egyiknél sem tudtam megmaradni. Nekem nem megy, hogy alkalmazkodva két felnőtthöz, és pár undok testvérhez éldegéljek. Hogy a fejemhez vágják, hogy köszönettel tartozom azért, mert kiemeltek az árvaházak világából. És ha én szeretek itt élni? Ha inkább elviselek egy csomó arrogáns nevelőt és egy tucat gonosz gyereket, minthogy családban éljek? Miért erőltetik? Miért tartunk megint itt? Miért kell összepakolnom, és elmenni két vadidegen emberrel? Persze... Azért, mert újabb balhét csaptam. És mégis miért kell oda Tom? Lehet egyáltalán két gyereket magadhoz venni egy időben? Törvényes ez? Vagy nem számít, vigyenek minket? Csak tűnjünk el??

Sarah az ágyán feküdt és valami hülye zenére rángatta a lábát. Odamentem a magnóhoz és kinyomtam. A könnyeimet már felszárítottam, már csak a szimpla düh tombolt bennem.

- Mi a baj Amy? – ült fel, és aggódva pillantott rám. Az utazótáskámba dobálva a cuccaimat fordultam felé.

- Minek tűnik?

- Én… ne haragudj.

- Ne, te ne haragudj. Én csak…- ültem le mellé. – Össze vagyok zavarodva...

- Melyikbe mész? – kérdezte félve. Rengeteg, a miénknél sokkal durvább nevelőintézet van a környékünkön. Van, amelyikben bújtatottan ugyan, de javítóintézeti körülmények uralkodnak. Történetek százait hallgattuk végig róluk. Bandákba verődve gyűlünk össze hetente legalább egyszer. Ilyenkor a legtöbb helyről kirajzik a kemény mag. Ezek a találkozások mindig rádöbbentenek minket, hogy milyen jó dolgunk is van. Nekik nincsen Ann, ők csak magukra számíthatnak. Egyikben sem nézték volna el a sok baromságot, amit eddig műveltem.

- A legrosszabba. – néztem rá.

- Ne, a Waltz-ba?? – kapott a szája elé. Még kimondani is szörnyű volt a hely nevét.

- Nem… - Sarah szemmel láthatóan megkönnyebbült. – Nevelőszülőkhöz kerülök. – mondtam ki. Hangom magamon kívül hallottam, olyan volt, mintha egy rossz filmet néznék.

- Te? – kerekedtek el a szemei. – De hát…

- Tudom. Mégis van, aki vállalja ezt. És ha ez mind nem elég, Tom is ehhez a családhoz kerül. Sarah, én az első adandó alkalommal megszökök onnan! Nem fogom bírni! Nem fogom tűrni!

- Hé, nyugi, kitalálunk valamit! – mondta maga elé meredve, automatikusan. Pedig tudta, hogy ő lenne az utolsó, aki segíteni tudna.

- Mégis mit? Lehet, hogy tök messzire visznek minket! Nekem ez nagyobb büntetés, mintha javítóba küldenek. Esküszöm, inkább lennék összezárva egy csomó bűnözővel, mint vele.

- Ann mit szólt ehhez?

- Ott sem volt. – mosolyodtam el keserűen.

- Mi lesz velem nélküled? – kérdezte halkan, szinte magától. Sarah-t rengetegen bántották csak azért, mert nem úgy néz ki, mint az átlag. Senki nem tudja, hogy miért ilyen, mégis csúfolták. Én vagyok – voltam-  az egyetlen, aki kiállt érte. Miattam nem csúfolják már, és miattam kapja meg a tiszteletet. Azt hiszi, barátok vagyunk. És talán azok is vagyunk, pedig nem akartam, hogy ragaszkodjon hozzám. De megtette. 

- Amanda! – nyitott be halkan Ann. Nyugodt volt, nem tudtam eldönteni, hogy tudja-e, hogy talán most lát utoljára.

- Hol voltál?- kérdeztem tőle színtelen hangon. Haragudtam rá. Nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy cserben hagyott.

- Nem mehettem be.

- Számítottam rád!

- Tudom. – ölelt magához.

- Nem akarok oda menni! Érted? Nem akarok!

- Azt hallottam, hogy normálisak. Talán jobb lesz, mint itt. Foglalkozni fognak veled. Segítenek, ha kell.

- Hogy lenne jobb? Ott lesz Tom. Te viszont nem.

- A talpadra kell állnod Amanda! Én nem lehetek ott mindig neked. Tartoznod kell valakikhez.

- Egyetlen egy emberhez tartozom, saját magamhoz! Mindenki más cserben hagy. Nem fogok jópofizni! Nekem ez maga lesz a pokol.

- Amanda! Egyszer rá fogsz jönni, hogy milyen fontos a szeretet. Hogy milyen rossz érzés gyűlölni. Majd, amikor visszanézel, el fogsz képedni, hogy mennyire bután viselkedtél. Nem ma, nem holnap. Hónapok, évek múlva. De ahhoz, hogy ezt észrevedd kell valaki. És én erre nem vagyok elég. Engem bármikor kirúghatnak, bármikor történhet valami, ami miatt el kell innen mennem. Egy család viszont, mögötted van. Tommal pedig egyszer rendezned kell a viszonyodat. Itt a remek alkalom!

- Nem, Tom-ot soha nem fogom megszeretni! Soha nem fogom elviselni! Arról nem is beszélve, hogy velem csesznek ki így. Mondhatod, hogy a pénz nem minden, de ha pár hónap múlva, esetleg egy fél év múlva visszatérek, és innen kell belecsöppennem az életbe, akkor egy csomót bukok azon, hogy most el lettem küldve. Nem vagyok hülye, tudom mi megy a háttérben.

- Ha viszont sikerül beilleszkedned, ők támogatni fognak. Nem csak 24 éves korodig. Addig, amíg élnek. Amikor családot alapítasz, amikor a gyerekeidet rá kell bíznod valakire. Hatalmas lehetőség ez Amanda!

Nem mondtam semmit. Talán igaza van. De biztosan van ennek az egésznek valami buktatója. Némán pakoltam a cuccaimat a táskámba, majd mikor készen lettem, feldobtam a vállamra. Sarah-ra pillantottam. Most vettem csak észre, hogy sír.
- Ha valaki bánt, vagy nem tudod, hogy mit kéne tenned, nézz rá erre - vettem le az egyik karkötőmet, majd kötöttem fel az ő kezére - és gondold végig, hogy én mit tennék vagy mit mondanék. Ne feledd, nem szabad, hogy megtörjenek! Ha megtörnek, se lássák rajtad! Kemény vagy, egyedül is boldogulni fogsz!

Ordítani tudtam volna, ahogy megláttam Tomot a folyosón szembe jönni, hátára dobva a táskájával. A lépcsőnél találkozott utunk, és nem szólva egymáshoz lépkedtünk lefelé. Annyira lesokkolt mindkettőnket ez az egész, hogy már szemétkedni sem volt kedvünk.

- Mi az cica, elmész? – karolta át a derekamat Alex.

Alex a pasim (volt) elméletileg. Bár a kapcsolatunk szinte csak a szexről szólt. Azért mentünk bele ebbe az egészbe, mert szeretjük a kalandokat. Márpedig az otthon falai között szexelni hatalmas kaland.

- El – néztem rá, majd kibontakoztam a karjai közül. Kicsit reménykedtem, hogy nem futok vele össze.

- Akkor ennyi volt?

- Gondolom.

Nem ez volt a legnagyobb gondom. Hogy őszinte legyek, megvagyok nélküle. És abban is biztos vagyok, hogy ő is boldogulni fog.

Mosolyogva közelített felénk az újdonsült nevelőanyánk. Barna göndör haja össze volt fogva, és egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy talán mégis örül nekünk. Aztán megjelent a férje. Egyetlen pillantásából le lehetett szűrni, hogy rövid pórázon leszünk tartva. A testbeszéde elárulta, hogy mindenki az ő hatalma alatt fog létezni a házban.

- Készen álltok? – szólalt meg a nő. Mind a ketten megrántottuk a vállunkat, amit valószínűleg igennek vettek, mert megindultak az ajtó felé. Ann-ra néztem. Mosolyt erőltetett az arcára, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve átölelt. Abban az ölelésben minden benne volt.
 Az otthonban hamar híre ment, hogy elmegyünk, ráadásul együtt és ezt senki, semmi pénzért nem hagyta volna ki. Körbeálltak minket és furcsa tekintetekkel meredtek ránk.Nem tudtam eldönteni, hogy a kárörvendés vagy a sajnálat lakozik bennük.
Még egyszer, valószínűleg utoljára visszanéztem. Úgy éreztem magam, mintha a kivégzésemre küldenének. Ha tehettem volna, térden csúszva könyörögtem volna magam vissza. De nem lehetett. Nem alázhattam meg saját magamat.

Elindultunk. Nem tudtuk, hogy hová, nem tudtuk, hogy kikkel. Félelem töltött el. Görcsbe rándult a gyomrom, amikor a férfi beindította az autót. Legutóbbi esetem, a nevelőszülőkkel nem sült el jól. Ez vajon milyen lesz?

*

- Hova megyünk? – kérdeztem színtelen hangon.

- Majd megtudjátok.- hangzott a komor válasz.

Remek. Mint valami kis dedósokkal, úgy bánnak velünk. Eszükbe nem jutott, hogy esetleg félünk. Talán az aktánk miatt. Én viszont nagyobb biztonságban éreztem volna magam egyedül egy pályaudvaron, éjszaka, mint velük.
 Körülbelül 3 óra utazás után álltunk meg egy kis város gazdag negyedének a legszebb háza előtt.  Az úton nem szóltak hozzánk, meg sem próbáltak kedvesek lenni. Tom és én meglehetősen normálisan tűrtük egymást, pár szúrós pillantást és egymásba rúgást kivéve.

Kelletlenül szálltam ki a kocsiból, és nyújtóztattam ki elgémberedett végtagjaimat. Végignéztem a házon. Hatalmas volt, soha nem éltem még ilyen helyen, de ez sem hatott meg. Még mindig utáltam ezt a lehetetlen helyzetet. 14 éves kortól általában már bent maradunk az otthonban. Az emberek ritkán vállalják egy tinédzser nevelését. Egy olyan gyerekét, akiben már kialakult értékrend uralkodik. Senkinek nem hiányzik egy kezelhetetlen, lázadozó kamasz. Ezért is érzem rettenetesen szar helyzetnek, hogy mi mégis nevelőszülőkhöz kerültünk. Velünk szemben meg különösen nehéz dolguk lesz. 

A nő – még a nevét sem tudjuk – kinyitotta nekünk a kaput és készségesen előreengedett minket. Unottan léptünk be az ajtón. Ledobtuk a cuccunkat és vártuk az instrukciókat. Ilyen házban biztos rengeteg szabály van. Nekem nem kell a fényűzés! Én vissza akarok menni! Az ágyamat akarom! És... Ann-t.

- Gyertek be ide! - hívott minket a férfi a nappaliba. Hatalmas volt, és nagyon kifinomult. Úgy éreztem magam, mintha egy szappanopera puccos családjának a cselédje lennék. 

– Üljetek le! - mutatott a fehér kanapéra. - Gondolom, sejtitek, hogy nem véletlenül vettünk magunkhoz titeket. Hallottunk rólatok.

- Hű, híresek vagyunk. – vetette oda neki Tom. Az az egy boldogított, hogy ő is a pokolba kívánja az egészet.

- Itt kemény szabályok lesznek. Kérem a telefonotokat! – nyújtotta a kezét.

- Mi van? – néztem rá. – Ezért a telefonért én megdolgoztam. Nem fogom odaadni egy idegennek, akinek még a nevét sem tudom! Ki maga egyáltalán?

- Én sem adom. Nem tehetik.

- A telefonokat! – vitte fel a hangját. Összerezzentem. Nem, nem kerülhetek megint bele egy ilyen családba!

Odaadtam neki.

- Oké...- tette a zsebébe őket. - Miriam és én azon fogunk fáradozni, hogy normális ember váljon belőletek. Itt szigor lesz. Nem mentek el éjszaka, nincsenek pasik és csajok! Az otthonban lévő barátaitokkal meg kell szüntetni minden kapcsolatot! Új suliba fogtok járni. – nyomott a kezünkbe egy házirendet – Ez egy jó nevű magániskola. Olvassátok el, vissza fogom kérdezni! A ruháitok nagy részét pedig le fogjuk cserélni. Nem beszélve a hajatokról...- nézett végig rajtunk.

Mi van? Nem, miért hagynám, hogy irányítson?

- Van kérdésetek?

- Nekem lenne- szólalt meg Tom flegmán – Ki a franc maga meg a felesége?

- Ezen a modoron is változtatnunk kell.

- Nem kaptunk választ .- néztem rá – Úgy gondolom, illene bemutatkozni.

- Itt mi fogjuk diktálni a szabályokat, nem pedig ti!

- Megmutatnám a szobátokat. – állt fel a nő.

Az előbbi monológ után már semmi jóra nem számítottam. Kelletlenül követtük a nőt, miközben egymás kigáncsolásával szórakoztunk. Talán még az is jó lett volna, ha elesek, és beverem a fejem valamelyik idétlen, giccses tárgyba a folyosón, aztán abban a percben meghalok. Mosolyogva nyitotta ki nekünk az ajtót.

- Két ágy? – néztünk rá. Ez egyre rosszabb.

- Igen, közös lesz a szobátok. – jelent meg mögöttünk a nevelőapánk. Kimondani is szörnyű.

- Nem, nem, nem! Az ki van zárva! – nézett rájuk Tom. Egyet értettem vele,de nem szegültem ellen az elveimnek, a helyeselést inkább kihagytam. Ezernyi baljós kép cikázott a fejemben, de úrrá lettem az érzéseimen, úrrá lettem azon, hogy a földhöz vágva magam hisztizni kezdjek. Így hát megvontam a vállam, majd beléptem a szobába. Nem nagy, egy ekkora házban, minimum a kamrát képzeltem el ekkorának…Na jó, ez azért túlzás...  Nekünk még a ház is kicsi lenne, hogy meglegyünk egymás mellett, nem hogy ez a szoba! Az ablakok viszont hatalmasak és van egy erkélyünk is. Meglehetősen letisztult és steril minden. Ennél jobban semmit nem utálok. Sokkal jobban érezném magam egy matraccal és egy kopott asztallal. Ez túl fényűző, amivel soha nem tudnék azonosulni. Nem tudom, és nem is akarom felvenni a gazdag, visszafogott diáklány szerepét. Márpedig itt ez vár rám.
 Lassan lépkedtem a fehér ágy felé, majd tettem le mellé a cuccomat. Én akartam választani, így pont kapóra jött Tom lesokkolódása. 

Észre sem vettem, hogy egyedül maradtunk a szobában, csak akkor, amikor Tom odaállt mellém az ablakban. Gyönyörű a kilátás, de nem tudta és nem is fogja tudni elfeledtetni, hogy miért vagyunk itt. Hogy mit akarnak belőlünk faragni.

- Terv?- nézett ki még mindig az ablakon, a homlokát enyhén összeráncolva.

- Mi? – emeltem rá a tekintetemet.

- Gondolom, valahogy megszökünk innen.

- És azt hiszed, hogy megosztom veled a tervemet? Engem baromira nem érdekel, hogy te hogyan szöksz meg.

- Hát, akkor sajnos be foglak köpni.- fordult felém. - Emlékeztetlek, hogy egy szobában kell élnünk. Egyedül nem fogsz innen kijutni, abban biztos lehetsz. Akármennyire utáljuk egymást, össze fogunk fogni!

- Mégis miért tenném Tom? Arra vágyom a legkevésbé, hogy egy kolonccal a nyakamon húzzak el innen.

- Mint mondtam, egyedül nem jutsz ki innen. – mosolyodott el, majd a fejhallgatóját felvéve elterült az ágyamon

Igaza volt, nagyon is. De mégis hogyan csináljam ezt végig vele?