Nagyon hosszú idő után úgy érzem, újra
belekezdenék, jobban mondva, folytatnám az írást. Nem tudok tervezni -
soha nem is jönnek be a terveim-, valószínűleg nem is tudok majd gyakran
jelentkezni, de hiányzik az írás. Rengeteg tárgyam van és nyakamon van
pár szigorlat is, de szeretném csinálni ezt is. Remélem még van, aki
folytatja velem, én igyekezni fogok! :)
2.
A new me!? No!
Finoman végigsimítottam az iskolai egyenruhámon – amit annak
ellenére felvettem, hogy biztos voltam abban, én ma innen ki leszek téve és így
a suliban sem lesz már keresnivalóm -, majd megfésültem a hajam. Nem sokat
aludtam az éjszaka. Mérges voltam magamra, amiért Tom ezt váltotta ki belőlem.
Nemsokára jön a leállás a munkahelyemen, és gondolkoztam azon, hogy esetleg folytatnám a blogot. De fogalmam sincs, hogy lenne-e egyáltalán, aki olvassa. Kérlek titeket -ha egyáltalán van még látogatóm -, hogy jelezzétek, hogy lenne-e rá igény, vagy hagyjam inkább a francba.
A lábamat rángatva tanulmányoztam az iroda annyira ismert
berendezési tárgyait. Megint ott voltam, ami újabb bejegyzést eredményezett az
aktámban. Ez pedig azt jelenti, hogy még kisebb esélyem van arra, hogy azelőtt
kikerüljek innen, mielőtt kicsinálnánk egymást. Ann a kezét térdemre helyezve
próbált lenyugvásra bírni. Rezzenéstelen arccal néztem rá.
Kimberly másnap reggel még kedvetlenebbül kelt, mint amire
számított. Kérdések ezrei cikáztak a fejében. Jól esett neki, hogy Bill
megnyugtatta, hogy rájuk mindig számíthat, de még ez sem dobta fel. Ezt mindig
is tudta, mégis sokszor egyedül érezte magát. Annyira belefáradt abba, hogy
mindig úgy tesz, mint, akinek semmi gondja nincs... Mindaz, amit elnyomott
magában, kezdett a felszínre törni.
Jelentem, túléltem a vizsgaidőszakot, igaz, úgy érzem magam, mint egy háborús veterán, de sikerült. Bár már ideje volt, kicsit kezdtem belefáradni a reggel 7-től hajnalig tartó tanulásba. Tervezek részt hozni a következő pár napban, de még nem igazán sikerült kialudnom magam, ráadásul amikor "költöztem" haza, egy órával tovább aludtam, így 20 percem volt bepakolni. De szerencsére eddig nem tűnt fel, hogy bármit is ott felejtettem volna a lakásban. Na mindegy, sok a duma, ami valószínűleg senkit nem érdekel. Lassan eljutok odáig, hogy bepótoljam a látogatott történetek elolvasását, úgyhogy kezdek visszakerülni az "életbe". Számítsatok lassan a kommentjeimre a blogjaitokon. ;)
Na meg persze a részre is az enyémen! :)
Bevallom, egy picit félek, hogy ezzel a hosszú szünettel feledésbe merült a történetem, de azért remélem lassan visszatér az élet a blogomba :)
Igyekeztem összehozni az új részt A múlt álmaihoz, és igazság szerint kész is van, de nem tartom jónak, szeretném átírni. Viszont most semmi időm nincs, és nem szeretnék összecsapott részt feltenni, úgyhogy úgy döntöttem, hogy most teljes egészében a vizsgáimra koncentrálok, és várok az írással. Elvileg (hacsak nem kavar be valamelyik tanár), június közepén végzek mindenképp, addig viszont nagyon valószínű, hogy nem jelentkezem. Persze, ha optimista vagyok, akkor már hamarabb tudok résszel jönni, de inkább felkészülök a legrosszabbra. Jobb kellemesen csalódni. :D Azért nézzetek vissza, mert csodák márpedig vannak, és lehet, hogy hamarabb írok. ;)
A This is life-hoz pedig már kész van pár rész, de szeretnék jobban előrehaladni, hogy gyakrabban tudjak frissíteni. Már hamarabb előállhattam volna ezzel, mert egy hónapja nem is jelentkeztem, de minden nap reménykedtem, hogy esetleg lesz időm.
Eszem ágában sincs befejezni a blogot, csak kell ez a kis szünet, hogy sikerüljenek a vizsgáim.
Remélem nem pártoltok el, és lesz majd kikhez visszatérnem júniusban! :)
Sokan lenézik őket.
Mások szánalommal kezelik az ilyen gyerekeket. Vannak, akik előítéletekkel
közelítenek feléjük. Szeretetre vágynak, de legtöbbjük megvetést kap helyette. Hogyan
lehet az előítéleteket lerombolni? Akarja-e egyáltalán bárki is, hogy máshogy gondoljanak
rájuk? Miért keveri a legtöbb ember össze őket a nevelőintézetek durvább
lakóival? Miért nincs meg a joguk a teljes életre? És miért keveredik bele
legtöbbjük az először útjukba kerülő balhéba?
Unottan néztem ki az ablakon. Újabb gyereket hoztak és egy
másikat most vittek el. Ő megkapta az esélyt a normális életre. Boldogan ült be
a hatalmas családi autóba. És én? Nem kellek a kutyának sem. Az aktáim tele
vannak a kisebb csínytevésektől kezdve a nagyobb balhékig, nem csoda, hogy
mindenki elfordul tőlem. Tulajdonképpen már az is hihetetlen, hogy nem kerültem
át valamelyik szigorú nevelő vagy javítóintézetbe. Ezt sem magamnak
köszönhetem. Ha nem lenne Ann – a nevelőnők gyöngye -, aki mindig kiáll
mellettem, akkor biztosan nem ülhetnék itt a szobánk párkányán. Három lánnyal osztom
meg ezt a kis helyiséget. Ágyainkon, íróasztalainkon és két kisebb szekrényen
kívül semmi nem fér el itt. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy szerencsém
van a szobatársaimmal. Legidősebb révén – na meg a szoba első lakójaként –
enyém a legjobb ágy, a legtöbb hely a szekrényben, a legjobb íróasztal és ami
talán a legfontosabb: a tekintély. Nem kellett kimondanom vagy éreztetnem,
tudták jól, hogy mik a jogaik. A gyermekotthonoknak is megvan a hierarchiája,
akárcsak a börtönöknek. És azt hiszem, én ennek a hierarchiának a csúcsán
helyezkedek el. Soha nem akartam, hogy féljenek tőlem, és remegve omoljanak le
a lábaim előtt. Én azt akartam, hogy megkapjam azt, amit máshol nem: a szeretetet
és a tiszteletet. Hogy az, amit mondok, ne csak csukott fülekre leljen, hogy
az, amit teszek maradandó legyen. Nem mondom azt, hogy kis angyal lennék. De
soha nem bántottam azt, aki nem érdemelte meg. Igen, megvan bennem a
bosszúvágy. Igen, az otthon legnagyobb balhéiban az elsők között említenek. De
miért élnék másképp, ha ez tesz boldoggá? Ne értsetek félre, nem egy elvakult
bűnözőjelölttel álltok szemben. Csak egy lánnyal, aki kiáll az igazáért. Aki megvédi
azokat, akik erre rászorulnak. Aki szemrebbenés nélkül szembeszáll Vele.
