This is life - 1. rész

1.

 I don’t wanna leave this place

A lábamat rángatva tanulmányoztam az iroda annyira ismert berendezési tárgyait. Megint ott voltam, ami újabb bejegyzést eredményezett az aktámban. Ez pedig azt jelenti, hogy még kisebb esélyem van arra, hogy azelőtt kikerüljek innen, mielőtt kicsinálnánk egymást. Ann a kezét térdemre helyezve próbált lenyugvásra bírni. Rezzenéstelen arccal néztem rá.

- Nem bántam meg. Nem fogom azt hazudni, hogy megbántam.

- Amanda. –nézett rám szúrósan, de a kedvesség a hangjában kivehető volt. Nem volt mérges, inkább csalódott. És ezt az érzést jobban utáltam. Inkább lenne mérges rám. Csalódást okozni sokkal rosszabb, mert az azt jelenti, hogy hitt bennem. És én megint elvettem a hitét.

Az igazgatónő a torkát köszörülve próbálta elérni, hogy tekintetem megállapodjon rajta. Kelletlenül néztem rá.

- Tehát, Amanda Schweighardt. Az imént tudomásomra jutott, hogy többször gyomorszájon rúgta, majd lefejelte Tom Kaulitzot, aki ebben a pillanatban is a gyengélkedőn fekszik. A sértett elmondása szerint maga ezt minden ok nélkül tette. Nekiesett és nem bírt leállni. Igaz ez?

A kezeimet ölemben pihentetve néztem a velem szemben ülő nőt. Teljes nyugodtsággal figyeltem és gondolkoztam azon, hogy mennyire tárgyalás szagú újra ez az egész. Sértett. Tom minden, csak nem sértett.

- Attól függ, melyik oldalról nézzük. – mosolyogtam rá. Tudtam jól, hogy hihetetlenül könnyű kihozni a sodrából, ha nem megszeppent, a szavait szentként kezelő gyerekkel ül szemben. Tom és a köztem húzódó viszony a kezdetektől fogva így van. Mindig is én leszek a hibás, mert én voltam itt hamarabb. Így én nem voltam képes arra, hogy szeretettel fogadjam az újoncot. Bármit mondok, úgyis én leszek a rossz. Ezt már megszokhattam volna.

- Amanda- sziszegte Ann, és finoman belém rúgott. A penge élén táncoltam. Tisztában voltam vele, hogy elég egy rossz szó, és intézik a papírjaimat a javítóba. Én mégis feszegettem a határaimat. Tudtam, hogy melyik az a pont, ahol fedezékbe kell vonulnom. Ez pedig kétségkívül az a pont volt.

- Igen, tényleg többször megrúgtam, és le is fejeltem a sértettet. – hangsúlyoztam ki gúnyosan az utolsó szót.

- Mit csináljak veled Amanda? – sóhajtott a nő. Megjátszotta, hogy mennyire szívén viseli az összes gyerek sorsát. Azt mondta, hogy minden gyereket a sajátjaként szeret. Mégis egy pillanat alatt kivágna innen, ha nem lenne mellettem Ann.

Megvontam a vállam. Nem érdekelt, hogy mit talál ki.

- Amíg nem döntöm el a következő lépéseket, megvonom tőled a kimenő időt. A suliba Raul fog elkísérni, és hazahozni. Nincsen gépezés, nincsen tévézés. Amint visszaértél az iskolából, a tanuló szobán szeretnélek látni. A továbbiakat megbeszéljük.

- De. – rökönyödtem meg. Raul? Komolyan Raul, az otthon gondnoka fog engem pesztrálni?  - És a barátaim? Akármennyire hihetetlen, vannak barátaim, akiket látni szeretnék. Hogyan vonhatja meg egy állami gondozottól ezeket?

 Hazudtam. Nincsenek barátaim. Legalábbis olyanok biztos nem, akiktől nem tudnék megválni, ha elmehetnék, és új életet kezdhetnék valahol. Akárhol…

- Nincs de. És ne gyere nekem azzal, hogy állami gondozott vagy. Itt mindenki az! Itt szabályok vannak, amiket te nem egyszer, nem kétszer, egészen pontosan 64-szer megszegtél. Hálásnak kéne lenned, hogy még helyed van közöttünk! Most pedig, irány a tanulószoba! Tessék- nyújtott oda nekem egy notesznek tűnő valamit -, ebben szeretném látni a tanuló szobás nevelő aláírását a be –és kilépésed idejével.

Teljesen ledöbbenve léptem ki az ajtón és ültem le a földre. Ezzel a lépésemmel talán tényleg messzire mentem. Soha nem volt még ilyen megrovásban részem. Soha nem kellett minden lépésemről beszámolnom.

- 16 éves, gyerek még. Nem érzi a tettei súlyát. – hallottam Ann hangját.

- Ann, én nagyra becsülöm a gyerekek iránti elhivatottságodat, de Amanda veszélyes a többiekre.

- Amandának régóta húzódó viszálya van Tommal, de ez nem azt jelenti, hogy bárki mást bántani tudna.

- Ami késik, nem múlik. Mi van, ha egyszer bekattan, és nekiront másoknak? Vállalod majd a felelősséget? Magadra veszed az egész ügyet?

- Igen. – hangzott az egyszerű, mégis sokat jelentő mondat. – De erre nem lesz szükség. Amanda nem közveszélyes. Ő egy jó gyerek. Adj neki még egy esélyt, hogy bebizonyítsa!

- Rengeteg esélyt kapott már, Ann! Mégis mit fognak gondolni a többiek, ha azt látják, ezt megint megúszta? És az örökbefogadók? Amint meglátják az aktáját, kérik is a következő gyerekét. Ez ránk is rossz fényt vet. Nem beszélve arról, hogy másokkal is tud kemény lenni. Mindenki fülét farkát behúzva közeledik felé. Nincs itt helye!

Félnének tőlem? Talán. Bár én inkább úgy mondanám: tisztelnek. Nem érzem magam királynőnek. Tisztában vagyok azzal, hogy én is ugyanolyan senki vagyok itt, mint ők. Mégis megpróbálok kitörni. Valaki akarok lenni! Olyan akarok lenni, akit észrevesznek. És itt ezt elérhetem. Talán a gyerekkorom sérelmeit próbálom ezzel kompenzálni. Igen, valószínű. De nem tudok, és őszintén szólva, nem is akarok ezen változtatni.

- Egy utolsó esélyt, kérlek!- ennél a mondatnál álltam fel, és indultam el a tanuló szobára. Iszonyatosan rosszul éreztem magam, hogy Ann alázkodik meg miattam. Sajnáltam, hogy ilyen helyzetbe hoztam őt. Újra. Ann hihetetlen türelméről híres. Szerintem túlságosan is szívén viseli mindenki sorsát. Nála nincsen kedvenc, mindenkit egyenlően szeret. Hatalmas szíve van, és én ezzel a hatalmas szívvel játszom folyamatosan. Tényleg pocsékul éreztem magam. Bűntudatom volt, és nem azért, mert Tom-ot bántottam, hanem azért, mert Ann-nak ismét csalódást okoztam. Nem is értem, miért foglalkozik még velem. 

Beléptem a tanuló szobába, és kíváncsi tekintetekkel találtam szemben magam. Nem mertek kérdezni, de tudtam, hogy megpukkadnak a kíváncsiságtól, hogy milyen büntetést kaptam. Odatettem a tanár elé a noteszt. Szótlanul nézett fel rám, majd írta be a dátumot, az időt – másodpercre pontosan- és a nevét. Leültem a leghátsó asztalhoz, és kinyitottam a füzetemet, hogy a tanulás látszata legalább meglegyen. Nem tudtam kiverni Ann könyörgését a fejemből. Újra a hálátlan dög lettem. Újra hatalmába fogott az a rettentő érzés, amit ez okoz. Megjelentek az emlékek a fejemben. Hallottam apám hangját, ahogy a hálátlanságom miatt üvölt velem. Aztán megjelent anyu képe előttem, ahogy könnyeit hullajtva kéri számon, hogy miért viselkedek úgy, mintha nem is lennék a gyerekük.

7 éve vagyok itt, és Ann a kezdetektől a pártomat fogta. Sütit hozott nekem, ha szomorú voltam, és szinte szertartásszerű lett, hogy esténként a hajamat fésülve ülünk az ágyamon és beszélgetünk. Szeretem Ann-t. Ő az egyetlen ember, aki őszintén, szívből szeret engem. És most lehet, hogy itt kell hagynom. Lehet, hogy nem tud kiállni értem, és mennem kell. Még inkább görcsbe rándult a gyomrom. Mert, ha mennem kell, akkor az ő szíve meg fog szakadni.

- Mit mondott a diri? – ült le mellém Sarah, az egyik szobatársam. Sarah egy évvel fiatalabb nálam, mégis hihetetlenül felnéz rám. Az élet utunk meglepően hasonlít, éppen ezért hamar megtaláltuk a közös hangot. Ennek ellenére igyekszem nem belebonyolódni komoly barátságokba, mert fájdalmas a búcsú azoktól, akiket magukhoz vesz egy család. Általában ezeket a gyerekeket eltiltják tőlünk és soha nem találkozhatunk újra. Az iskolában sem tudunk rendesen barátkozni, mert, amint kiderül, hogy nincsenek szüleink, eltűnnek a „barátok”. Mi csak egymásra számíthatunk. De mi értelme van ennek, ha egyszer úgyis valamelyikünk kilép a hatalmas vaskapun, és megszakad minden kapcsolat? Minek bonyolódjak bele ebbe? Nem akarok kötődni. Mert kötődni fájdalmas dolog.

- Még nem döntött. – válaszoltam, tekintetemet az éppen készülő rajzomra összpontosítva. – Vagy maradok, vagy nem. – vettem kezembe a radírt. Nem néztem rá. Nem akartam, hogy meglássa, hogy nem vagyok jó passzban. Én megtörhetetlen vagyok, a Tommal történő viták soha nem rendítettek meg. És most sem ez foglalkoztatott, de nem akartam elmagyarázni neki. Kedvelem Sarah-t, de sokszor túl sokat akar tudni. A rajzomat nézte, fél szemmel láttam, hogy valamit akar még kérdezni, de inkább kinyitotta a füzetét és belekezdett a házijába. Hálás voltam neki ezért.

Hamar eljött a vacsora, és megint ott ültem vele szemben. Gyilkos tekintettel méregetett, miközben a kanalával kotorgatta a mindenki körében leggyűlöltebb ételt: a kukoricakását. Tudtam, hogy bosszú jön. Nem kellett sokat tennie ahhoz, hogy nekiugorjak. És ezt jól tudta. Ügyes volt, nagyon ügyes. Be kellett látnom, hogy rettentően jól keveri a lapokat. Sunyi mosoly ült a szája sarkában, amiről tudtam, hogy semmi jót nem jelent. Ránéztem a kanalamra, és azt hittem rosszul látok. Egy hatalmas szarvasbogár ágaskodott rajta. Legszívesebben azzal a lendülettel átdobtam volna az ő tányérjába, de nem tettem. Komótosan letettem a kanalamat, majd egy kis mosollyal az arcomon felálltam, és visszavittem a konyhára, ahol sajnálatukat kifejezve szedtek nekem az ebédre kapott bolognaiból. Mosolyogva tettem le az asztalra a gőzölgő, sajttal telerakott tányéromat. Jelentőségteljesen Tomra néztem, majd egy adagot felcsavartam a villámra. Tom árgus szemekkel figyelte a vacsorámat, majd az övére nézett. Erősen szorította a kanalát, miközben le nem vette a kajámról a tekintetét. Büszke voltam magamra. Nem tettem semmi rosszat, mégis kiakadt.

*

- Amanda, most messzire mentél. – mondta halkan Ann, miközben a hajamat fésülte.

- Tudom. – sütöttem le a szememet.

- Nem tudom, meddig fogok tudni még neked utolsó esélyeket kérni. Amanda, megvertél egy srácot! Tudod, hogy az erőszak az utolsó, amit itt elnéznek.

- Tudom. – mondtam újra. – Döntött már? – kérdeztem nyersen.

- Igen.

- És?

- Nem tudom, hogy hogyan döntött, de reggel nála kell kezdened.

- De, nekem holnap..

- Tudom, suli van. – fejezte be.

- Ki fog rakni. – fordultam Ann felé. – Komolyan ki fog rakni!

- Ez nem biztos. – simított végig rémült arcomon, majd elsöpört egy barna tincset a szememből. – Szerintem sikerült megpuhítanom. – mosolyodott el, majd hirtelen komorrá vált. – De Amanda! Ígérd meg, hogy most egy ideig távol tartod magad a balhéktól. Hogyan szeretnél bekerülni egy családba, ha a folyamatos balhéiddal van tele az aktád? Kinek fog kelleni egy olyan lány, aki megvert egy fiút?

- És, ha én nem akarok családhoz kerülni? Az összes család el van cseszve úgy, ahogy van! Nekem nem kellenek szülők, akik az első lázadásomnál visszahoznak. Jó nekem itt! Itt vagy te.

- Amanda, én nem leszek mindig itt neked! Egy szülő viszont támogat, ha felnősz.

- Szerinted kinek kell egy 16 éves kamasz? Ott vannak a kicsik. A nyáladzó kisbabák. A 3 éves szófosással küzdő cukiságok. Mindenki, aki gyereket akar, őket fogadja örökbe. Beletörődtem, hogy nem fogja senki megalapozni a jövőmet, és a semmibe fogok kimenni akár 18, akár 24 évesen, oké? Nekem ez így jó! Szeretek itt lenni!

Ann finoman megrázta a fejét, de inkább nem mondott semmit. Átlátott rajtam, de tudta, felesleges velem vitába szállnia. Túlságosan makacs vagyok.

- Ne felejtsd el, fél 8-kor legyél az igazgatóiban! Ott foglak várni. – puszilta meg a homlokomat, majd kisétált az ajtón.

Féltem. Féltem, hogy már megvan a helyem a javítóban. Vagy ami még rosszabb. Elküldenek egy leánynevelő intézetbe. Na, én akkor fogok megszökni. Az, az utolsó dolog, amit kibírnék.