A múlt álmai - 20. rész

Huszadik rész

Kimberly másnap reggel még kedvetlenebbül kelt, mint amire számított. Kérdések ezrei cikáztak a fejében. Jól esett neki, hogy Bill megnyugtatta, hogy rájuk mindig számíthat, de még ez sem dobta fel. Ezt mindig is tudta, mégis sokszor egyedül érezte magát. Annyira belefáradt abba, hogy mindig úgy tesz, mint, akinek semmi gondja nincs... Mindaz, amit elnyomott magában, kezdett a felszínre törni.
Utálta a tényt, hogy az élete olyan, mintha egy vadvízi evezésre nevezett volna be. Néha úgy érezte, hogy semmi biztos pont nincsen az életében. Hiszen a barátai is kétlaki életet élnek. Mi van, ha egyszer elmennek, és nem térnek vissza? Fájt neki, hogy míg a vele egykorúaknak a szülei adják a támaszt, addig neki két férfi, akik bármikor eltűnhetnek. És miért érezte így? Ő sem tudta. Iszonyatos bűntudatot érzett emiatt, hiszen ezt feltételezni az ember legjobb barátairól nem egészséges. De mégis miért érezze azt, hogy biztos lábakon áll, amikor mindenki eltűnik körülötte? Az átélt halálközeli élménye pedig még inkább félelemmel töltötte el. Nem is gondolta, hogy ilyen nehéz lesz szembesülnie a szülei halálával. Azok a pillanatok, amikor kibukott emiatt, semmik voltak a most érzett ürességhez képest. Anyukája ölébe akarta hajtani a fejét, és elhinni azt, hogy minden rendbe fog jönni.

- Mikor akartál szólni róla? – rontott be Tom Kimberly kórtermébe.

- Mi? – kapta el tekintetét a lány az ablakról. Meg sem hallotta a férfi kérdését, annyira belemerült a gondolataiba. Tom feszülten figyelte őt, még a kezeit is ökölbe szorította.Elég volt ránéznie a férfire, már tudta, hogy meg kellett volna osztania vele mindent.

- Mikor akartad elmondani nekem?

- Tom. – sóhajtott fel. Nem volt kedve a vitához, de tudta, hogy Tomnak igaza van. Számított rá, hogy ki fog derülni, mielőtt ő elmondaná. És most már nem is a hallgatás tűnt a legjobb megoldásnak. Belátta, hogy a lehető legrosszabb döntés volt, hogy nem mondta el neki rögtön.

- Bazdki Kim! – ült le dühösen a székre. – A legjobb barátom vagy, és ez az idegesítő Maybelle közli velem?

- Maybelle? – kerekedtek el a szemei. Az meg honnan tud bármit is? Meg volt győződve arról, hogy Bill mondta el neki. De komolyan Maybelle? – Honnan a francból ismered Maybelle-t?

- Ne tereld a témát!

- Úgyis tudsz mindent, nem? Ha már így rám rontottál.

- Azt hiszem eleget ahhoz, hogy jogosan legyek kiakadva.

- Ma jönnek meg a leleteim, amíg nem tudtam többet, nem akartalak felidegesíteni. De nyilván Maybelle ezt is elmondta neked.

- Tegnap egész nap itt voltam, és egy szóval nem említetted. Gondolod, hogy ez normális?

- Mert szerinted ezt olyan kurva egyszerű közölni, igaz? Mondtam volna, amikor tervezgettél, hogy ez mind szép és jó, de nekem úgy igazából rohadtul nem mozdul meg a kezem?

- Igen, pontosan. Elvártam volna, hogy ne ámíts!

- Tom, ha egy kicsit is figyeltél volna rám, rájöttél volna, hogy gáz van! – fakadt ki Kimberly. – De te kibaszottul nem figyeltél! Belemerültél a saját kis világodba, és magasról szartál mindenre. 

Tom leplezetlen megdöbbenéssel és szomorúsággal nézte barátját. Tényleg így gondolja? Komolyan így érzi? Hát nem látja rajta, hogy mennyire megviselte ez az egész?

Kimberly mélyen nézett a mogyoróbarna szempárba. Ajkát harapdálva várta a férfi reakcióját, de Tom lefagyva nézett vele farkasszemet. Kimberly kezdett homályosan látni az előtörő könnyektől, majd megadva magát, útjára engedte a sós záport. Tom közelebb csúszott hozzá az ágyon, majd gyengéden magához ölelte. Kimberly a férfi mellkasába fúrta az arcát, és rendíthetetlenül sírt. Rég érezte magát ennyire szétesve. Hihetetlenül bánta, amit a férfinek mondott, hiszen látta a karikákat a szeme alatt. Látta, hogy mennyire boldog attól, hogy magához tért, és látta, hogy mennyire rosszul estek neki az imént kimondott szavak. És mégis itt van vele, és őt vigasztalja. Hálás volt Tomnak, hogy nem áll elő az elcsépelt szövegekkel, bár ezt már megszokta tőle. Pont ezt értékelte leginkább a férfiben. Szavak nélkül is hatalmas hatással voltak egymásra. És most tényleg meg sem érdekelte ezt a törődést.

- Sajnálom – húzódott el a férfitől. Tom mosolyogva nézett le a lányra, majd könnyeit letörölve egy puszit nyomott a feje búbjára. Kimberly újra a férfi mellkasára helyezte a fejét és magába szívta a régen érzett illatot. Senki jelenléte nem tudta úgy megnyugtatni, mint Tomé. Mellette elhitte, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Nem érezte a gondjai súlyát, megszűnt számára a külvilág.  

- Honnan ismered Maybelle-t? – törte meg a csendet Kimberly. Nem nézett Tomra, meglehetősen nyugodtan bújt hozzá. Tekintetük az ablakon pihent, úgy beszélgettek.

- Megjelent aznap este, amikor behoztalak. Azt mondta nagy barátnők vagytok. – Kimberly kifejezéstelen arccal meredt előre.

- Mintha nekem annyi barátnőm lenne.

- Én is ezt mondtam Billnek. De ő hajthatatlan.

- Bill? – nézett immár a férfire. Tom elhúzta a száját, majd folytatta.

- Bill-nek bejön. Elég sokat találkoznak.

- Mondd, hogy csak viccelsz! – Tom megrázta a fejét. – Csodálkozom, hogy nem téged környékezett meg.

- Mi?

- Azt hiszem az a hobbija, hogy azokat a pasikat fűzi, akik bejönnek nekem. – Kimberly gyorsan elnézett Tomról. Kimondta? Tényleg kimondta? Legszívesebben elsüllyedt volna. Bár tudták, hogy nem hagyják hidegen egymást, de így kimondva, elég meredeknek tűnt. Nem magyarázkodott, ebből úgysem tudott volna sehogy kijönni. És amúgy is. Mit változtat a tény, hogy odáig van a férfiért azon, hogy Tomnak ott van Lucy? Egyértelmű volt, hogy semmi nem lehet közöttük. Tom halványan elmosolyodott, majd arra az elhatározásra jutott, hogy nem fogja a lányt kellemetlen helyzetbe hozni, és úgy tekinti az imént kimondottakat, mintha egy teljesen természetes beszélgetés része lett volna.

- Lehet, hogy oda vagy Billért is? – nevetett fel a férfi.

- Úgyis csomagban vagytok kaphatóak, nem? – vigyorgott Tom szemébe. – És együtt vannak?

- Még nem. Ő az a ribanc, akiről meséltél? – szólalt meg pár perc múlva Tom

- Igen… Nem igazán bír, mert bunkó voltam vele az első perctől fogva. Azt hiszem túl tökéletesnek tűnt. Aztán megjelent Ben az állomáson, és kijelentette, hogy tényleg mennyivel tökéletesebb nálam. Vele csalt meg. – fintorodott el. – És Maybelle tudta, hogy barátnője van. Úgyhogy nem igazán zártam a szívembe. Ha viszont belegondolok, hogy én sem vagyok különb… Hogyan utálhatok valakit, aki ugyanazt tette, mint én? Vagy miért nem utálom magam jobban? Mert Tom, basszus! Vannak pillanatok, amikor felpofoznám magam, hogy hogyan tehettem ezt, Lucy bármit megérdemel, de ezt nem. Aztán van, amikor egyáltalán nem érzek bűntudatot, mert végre egyszer az életben mertem önző lenni.

- Nem tudtad, hogy együtt vagyunk.

- De gondolhattam volna. Túl nagy volt a csend körülötte.

- Figyelj, Lucy ezt nem fogja megtudni. Ez a közös titkunk marad.

- De nem érted? – fordult teljes testével a férfivel szembe.- Beléptem a más pasiját elszerető ribancok közé. És hogy ezt Lucy megtudja, vagy nem, az engem nem vígasztal.

Tom nem mondott semmit. Megpróbálta beleélni magát Kimberly helyzetébe. Tényleg pocsék érzés lehet és igen, ő is becsapja Lucy-t, de éppen ettől olyan izgalmas ez a helyzet. Legalábbis számára. Nem is gondolta volna, hogy Kimberly-t ez ennyire bántja.

 - Féltem Bill-t. Olyan nehezen nyílik meg, és Maybelle elbűvölő, ha nem ismered. Bele fog esni a csapdájába. – terelte a témát a lány. Nehezen fogta fel, hogy Maybelle esetleg Bill barátnője legyen. Közös programok? Na ne!

- Engem az elejétől fogva irritál.

- Mert neked ott van Lucy, és nem tűnt fel, hogy Maybelle mennyire pasi kompatibilis.

- Igen…Lucy. – mormolta Tom gépiesen.

- Komolyan mondtad, hogy jobban gitározom nálad? – nézett Kimberly pimaszul Tomra, hogy elterelje barátja –és leginkább a saját – gondolatait Lucyról.

- Mi? Mikor? – vigyorodott el Tom. - Én nem emlékszem, hogy mondtam volna ilyesmit. - rázta a fejét bőszen.

- Hmm, lehet. Nem is tudom, hogyan állíthatok rólad ilyet. Ilyen valószínűleg csak álmomban létezhet.

- Bocsánat a zavarásért. – lépett be az orvos. - Kim, beszélhetnénk?

- Mondhatod előtte.

A férfi Tomra nézett, majd leült az ágy melletti székre.

- Nem találtunk semmi olyat, ami megmagyarázná a bénulást.

- Ez nem túl jó, igaz? – nézett rá Tom.

- Nem igazán. Ha nem tudjuk, mi váltja ki, nem tudjuk, hogy milyen kezelést alkalmazzunk. Mindenesetre ma megkezdjük a rehabilitációt. Véleményem szerint idegi sérülés, de nem tudom biztosra mondani, mert nem látszik semmi…

- Véleménye szerint?! – nézett rá Tom.

- Tom – csípte meg a lány Tom oldalát, aki még percekkel később is a csípés helyét simogatta.

- A gyógytornász délután 3 körül jön. – állt fel az orvos Tom megjegyzését figyelmen kívül hagyva és egy biccentés kíséretében elhagyta a kórtermet.

- Véleménye szerint? – fordult Tom Kimberly felé. Kétségbe volt esve. Talán csak most kezdte el felfogni, hogy lehet, hogy Kimberly soha nem fogja használni a kezét. Hogy a rohadt ösztöneivel a mélybe taszította a lány álmait. Hogy tulajdonképpen ő tette rokkanttá.

- Nyugodj le, oké? A legfontosabb az ilyen helyzetekben az akarat, és én újra akarom használni a kezemet. Ha fejben eldöntöm, hogy megcsinálom, akkor meg is fogom csinálni! Bízz bennem! Aztán olyan gitárcsatát vívunk, hogy akkor is be kell látnod majd, hogy jobb vagyok nálad, nem csak a levegőbe mondani, amikor alszom.

Tom elvigyorodott, majd szorosan magához ölelte a lányt. Ha akarna, sem tudna rá sokáig haragudni, amiért nem szólt neki a gondjairól. Megszokta már, hogy Kimberly legalább annyira magában tartja a problémáit, mint ő. Ez teljesen mindennapi volt. De valahogy nem gondolta, hogy egy ilyen dolgot sem fog rögtön megosztani vele. Megfordult a fejében, hogy talán az az éjszaka ennyire eltávolította egymástól őket. Vagy maga Lucy. Igen, az volt az a pont, amikor Kimberly már nem kereste a társaságát. Könnyebb lett volna Lucy-re fogni, de tisztában volt azzal, hogy mindenről ő tehet. Egyáltalán nem szabadott volna kikezdenie vele. Ha akkor meg tudja állni azt a csókot… Ha az eszére hallgat, és nem a vágyaira… Ha előre szól Lucy-ről... Akkor talán nem érezné azt, hogy már nem vele osztja meg a gondjait Kimberly. Nem várt egy sírós beszélgetést, nem várta azt, hogy a lány beletemetkezik az önsajnálatba. De úgy érezte, talán ezt a dolgot rögtön meg kellett volna osztania vele. Nem nyugtatgatta volna sablon dumákkal, hiszen ezt ő is jól tudja. Csak ott lett volna mellette úgy, ahogy most is. Szavak nélkül.

- Tom – húzódott el Kimberly a férfitől. Tom értetlenül fürkészte barátját, mintha csak le akarná olvasni az arcáról, hogy mire gondol.

- Mi lesz a bandával? – kérdezte halkan, alig hallhatóan. Foglalkoztatta a kérdés, nagyon is. Nem lepődött volna meg, ha David máris talált volna valakit a helyére.

- David keres neked egy specialistát, hogy minél hamarabb visszatérhess.

- Szóval nem dob ki? – kerekedtek el Kimberly szemei.

Tom gyengéden elmosolyodott.

- Már miért dobna ki? Rengeteg lehetőséget lát benned, ráadásul baromira meg van elégedve a próbákon látottakkal. Azt akarja, hogy vissza gyere.

- Nem csak ti hatottatok rá?

- Nem mi kértük a specialistát. Vagyis inkább úgy mondom, hogy mikor erről beszélgettünk, már előállt pár névvel. A legjobbakkal fog kezeltetni, elkerülsz ebből a kicseszett kórházból, ahol csak egy „véleményem szerint”-tel elintézik a dolgokat, és minden olyan lesz, mint régen.

- És a turné?

- Elindítottuk a szavazást, hogy mik azok a dalok, amiket szeretnének hallani a rajongók, de nyilván addig húzzuk, amíg nem tudjuk, hogy mikor tudsz visszatérni. Addig meg dalokat írunk.

- És mik a reakciók Georg kilépésére?

- Hiányozni fog nekik nagyon, de leszögeztük, hogy ez nem marad így, természetesen vissza fog jönni. Azt hiszem, kezdenek megbarátkozni a helyzettel. Azt viszont még nem tudják, hogy ki lép a helyébe.

- Hideg zuhany lesz nekik, amikor meglátnak. – vigyorodott el Kimberly.

- Imádni fognak.

- Azért, mert ti imádtok, ők még nem biztos, hogy fognak. Be kell szereznem egy erős esernyőt, ha megdobálnának.

- Majd csinálunk rántottát a tojásokból. – rántotta meg Tom a vállát egy pimasz mosoly közepette.

- A paradicsomból meg spagettit.- csillant fel Kimberly szeme.

- Látod, látod milyen király rajongóink vannak? Gondoskodnak arról, hogy ne haljunk éhen! Egyébként szerintem nem lesz para a beavatásod. Azért a kemény mag velünk nőtt fel, meg fogják érteni.

- Beavatásod... - ízlelgette az előbb elhangzott szót. - Mintha valami kemény bandához akarnék csatlakozni, ahol ki kell állnom pár próbát... És talán szarul esne, ha megdobálnának, de innen szép feltörni, nem igaz?

- Ez az én kicsi Tökmagom! – borzolta össze a lány haját.
Kezdett a viszony köztük újra a régi lenni, és ez rengeteg erővel töltötte fel mind Kimberly-t, mind Tomot. Újra elárasztotta őket az érzés, miszerint együtt, ketten mindenre képesek lehetnek. Furcsán hangzik, hogy néhány kisebb poén ezt váltotta ki belőlük, de elég volt újra érezniük egymás barátságát ahhoz, hogy szuperhősökként szálljanak szembe a problémákkal.