A múlt álmai - 12. rész

Tizenkettedik rész

Szerda reggel 6:50. Újabb késéssel indított nap. 7- re már a mentőállomáson kellett volna lennie teljes harci díszben, aláírva a műszakátvételről szóló papírt. Az eső szakadt, az emberek kedvetlenül rohantak a szárazságot nyújtó munkahelyükre. A rendületlenül ömlő csapadékban az autók csúszkáltak, sofőrjeik pedig magasba emelt karokkal szitkozódtak. Kimberly a kormányon dobolva várta, hogy a lámpa zöldre váltson.
A mentőállomás, ahol gyakorlatozott nem volt messze az otthonától, most mégis csigalassúsággal jutott el a kapuig. Az ajtóig tartó út pont arra volt elég, hogy – a nagy szél miatt, esernyő hiányában-, bőrig ázzon. Hajából csavarni lehetett a vizet, ruhái mázsás súlyként nehezedtek rá. Az állomásvezető (Mark) – aki mellé egyébként aznap be volt osztva – karba tett kézzel várta a lányt.

- A mi munkánkban egy perc késés egy ember életébe kerülhet, Kimberly.

- Tudom, soha nem fordult még elő, és nem is fog többet. Akkora dugó van kint…

- Pont ezért kell időben elindulni. Elfogadhatatlan a késés. Mi van, ha pár percen belül riasztást kapunk, és te még mindig a csurom vizes, civil ruhádban ácsorogsz? Igyekezz, fél percen belül átöltözve szeretnélek látni a társalgóban. – Kimberly rohanva tette meg azt a pár métert, ami az öltözőig vezetett, és pontosan 30 másodperc után a megbeszélt helyen ült, kezében a műszakátvételi papírral. Egy negyedéves mentőtisztet kellett váltania, aki mérgesen rángatta a lábát és ütögette a tollát az asztalhoz.

- Na végre! – nézett rá a lányra. – A mi munkánkban a késés… - kezdett bele

- Tudom, ne kezdd te is! – emelte fel a kezeit Kimberly. – Itt vagyok, 5 percet késtem.

- Oké, nekem 20 perc múlva vizsgám lesz, remélem nem kések el.- nézett rá szúrósan a vörös hajú srác, Ricki. Kimberly csak Pumuklinak hívta, és nem igazán jött ki vele. A srác még nála is buzgóbb volt, és ráadásul talpnyaló hírében állt. Nem tudta elengedni magát, mindent véresen komolyan vett. – Jössz nekem 15 perccel a következő műszakból. – ment el mellette az öltözők irányába.

- Cseszd meg.- szűrte a fogai alatt a lány, háttal a férfinek. Mindenkivel remekül kijött, de Rickit gyűlölte. Nem egyszer próbálkozott be nála, de sikerült kikosaraznia. Ricki azóta szemétkedett vele, amióta egy hatalmas pofont kapott, mert megcsókolta. Az volt Kimberly életének legpocsékabb csókja. Az emlékek felidézésének hatására megborzongott.

- Kim, hogy megtanuld, hogy nem késünk el, ma egy órával tovább maradsz. Amint leadtad a műszakot, kitakarítod a mentőt, és megírod Maybelle fogadólevelét. Sőt, a levelet jobb lenne, ha most írnád meg, két óra múlva itt lesz. Azt hiszem, kettővel alattad jár, ez lesz az első gyakorlata. Te fogod segíteni, ha mi esetleg nem lennénk kéznél. Számítok rád. – tett elé egy papírt meg tollat Mark. Remek, nem elég, hogy az estét a mentő takarításával kell töltenie, még ezt a kis zöldfülűt is neki kell pesztrálnia. Alig várta, hogy jöjjön egy riasztás, és végre mehessen. Kezdte magát rosszul érezni a reggelét beárnyékoló események miatt. A következő órákat szerencsére terepen tölthette, kisebb baleseteknél, koccanásoknál. Mire visszaért, egy szőke hajú, vékony, kék szemű lány ücsörgött Kimberly helyén. Nagyot nyelt, majd odasétált az újonchoz.

- Szóval te lennél – nézett a pólójára feltűzött névtáblájára – Maybelle. Kimberly vagyok. Én lettem megbízva azzal, hogy eligazítsalak. – hangja nyersen csengett, miközben tetőtől-talpig végigmérte az előtte álló szőkeséget. Nem volt arról híres, hogy bunkón viselkedjen másokkal, esetleg előítéletes legyen, de ebben a lányban volt valami, ami kihozta ezt belőle. Egyszerűen nem volt szimpatikus neki. – Ezt vedd le. – mutatott a kis táblára. – Nem a kórházban vagy, hanem a vérszagú, mocskos valóságban.

- El akarsz tántorítani a munkától? – szaladt ki Maybelle száján.

- Dehogy, nyilván tisztában vagy a sötét oldallal, de erre tényleg nem lesz szükséged. Kényelmetlen, ha hozzányomódik a mellkasodhoz, miközben a vonat alá mászol be a sérülthöz. Nem késünk, nem nevetünk, nem szólunk be. – váltott témát. - Sem a sérültnek, sem a hozzátartozónak, sem a munkatársaknak. Csapatmunka zajlik, amiben nincs helye a szurkálódásnak. Ezt olvasd el – nyomta a kezébe a levelet -, ha kérdésed van, kérdezz. Ez mindig, mindenre igaz. Ha nem vagy biztos abban, amit tennél, akkor is kérdezz. Nem ciki, de ha túladagolsz valakit, mert nem érted, amit mondanak, az már gáz. Azokat meg vágd, le vagy mit tudom én, de a színes, hosszú karmok elfogadhatatlanok. Megsérted a beteget, kárt teszel az infúzióban, vagy magadban. Tilos! Tartsd nyitva a szemeidet, szerezz tapasztalatokat, használd ki a lehetőségeidet. Ha van szabadidőd, egyél, mert lehet, hogy amikor tényleg éhes lennél, egy 6 órás esetnél fogsz gürizni. Azt hiszem, más nincs, amit el kéne mondanom. De, mégis, - a lány megtorpant, majd ránézett Kimberlyre - ott én szoktam ülni – mutatott a fotelre, amiben előzőleg Maybelle várta, hogy valaki foglalkozzon vele. Pedig az igazság az volt, hogy neki teljesen mindegy, hova ül le, csak pihenhessen egy kicsit egy-egy riasztás között. Bánta kicsit a hangnemet, amiben beszélt, mert utálta, ha egy helyen bárkivel is éreztetik, hogy ő az újonc, és elhatározta, hogy kedves lesz. A délután eleje elég csendesen telt. Volt, aki olvasgatott, más szunyókált, Kimberly pedig gondolkozott. Elképzelte, hogy milyen érzés lesz a srácoknak, hogy komolyan gondolta, hogy nem vállalja be. Tisztában volt azzal, hogy az utolsó pillanatig várni fogják, hogy telefonál és megmenekülnek egy vadidegentől. Elmélkedéseiből a riasztást jelző gong zökkentette ki, majd meghallotta a kocsi számát, amire be volt osztva. Maybelle-l a sarkában huppant be a mentőbe. Nagyon meglepődött azon, hogy a lánynak fél 4-ig tart a műszaka. Ő meg még ott lesz 8-9-ig. Egy újabb pont, ami csökkentette az újonc iránt érzett, amúgy is csekély szimpátiáját. Vigyorogva figyelte, ahogy Maybelle arca elfehéredik, amint Hamburg gettó negyedébe értek. Lőtt sebhez riasztották őket, de még javában zajlott a rendőrök és a bűnözők közötti tűzharc. A kommandósok pajzsot húztak nekik, és a rádión közölték a sérülthöz jutás módját. Ez az eset Kimberly számára is új volt, de míg Maybelle remegett, őt elöntötte az adrenalin és izgatottságtól csillogó szemekkel figyelte az utasításokat. Egyetlen hiba az életükbe kerülhet. Tetszett neki ez a kihívásokkal teli, filmbe illő jelenet. Megbeszélték, hogy Maybelle-t nem viszik ki, és Kimberlynek sem volt muszáj mennie, de ő felháborodottan közölte, hogy alig várja, hogy kiugorhasson a mentőből. Elég simán sikerült a sérültet az autóhoz vinniük, viszonylag stabil állapotban, mikor hirtelen egy lövés hallatszott, és a mentősofőr a földre rogyott.

- Maybelle, tudsz vezetni?- kérdezte Mark, miközben behúzta Kimberly-vel társát a mentőbe. A lány megrázta a fejét. – Basszus. Nekem szükségem lenne Kimberlyre. Oké, Kim, te vezetsz. Te pedig- nézett rá May-re – követed az utasításaimat. – Megmentünk, hallod!? – nézett Karl-ra a férfi. Karl a sérültre pillantott, majd kérdő tekintettel meredt Mark-ra. – Ő jól van, ne foglalkozz vele. May, 8-as tubust, gyorsan!

- Mehetünk? – kérdezte Kimberly már a volánnál ülve. Soha nem vezetett mentőt, nem is volt meg a jogsija hozzá, és a kicsi kocsijához képest ez igazi monstrum volt. Hatalmas sebességgel száguldoztak a kórház felé. Aggódott Karlért, mert olyan volt, mint egy édes mackó. Sokszor Balu jutott eszébe róla. Mindig volt egy-egy jó tanácsa, és hihetetlenül át tudta látni a helyzeteket. És most ott feküdt hátul, és sípolt a gép, és töltött a defi, és hallatszott Mark kétségbeesett hangja: „hátra”. A kórházig tartó úton négyszer kellett Karl-t újraéleszteni. Kimberly ereiben mind a négyszer meghűlt a vér, miközben lábát le nem vette a gázpedálról. Karl-t rögtön a műtőbe tolták, az orvosok pedig azt tanácsolták, menjenek vissza a bázisra, nem tudnak úgysem mit tenni, hosszú műtét vár rá. Ezután nem küldték őket esetekhez, a készenléti mentőhöz sorolták át. Végszükség esetén riasztották volna őket csak. Kimberly sajnálta Maybelle-t, hogy ennyire durva esetbe csöppent bele rögtön. Ez pont a legsötétebb bugyra volt a mentőzésnek, és elgondolkozott, hogy talán őt nem riasztotta volna vissza, de May sokkal gyengébbnek látszik. Lehet, hogy ez az eset volt az, ami miatt visszalép ettől a hivatástól. A műszak hátralévő részében sokat beszélgetett May-yel, és el kellett ismernie, hogy nem is olyan szörnyű társaság. Hamar eljött a fél 4 és Maybelle indulni készült. Éppen telefonon beszélgetett – valószínűleg a barátjával -, hogy jöjjön el érte. Kimberly figyelte a gesztusait, és nem tudta eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben különös a lány.

- Még egy kicsit maradok, amíg ide nem ér a párom. – mosolygott Kimberlyre. Furcsa közvetlenséggel mesélt a kapcsolatáról, ami nem tartott régóta, de nagy szerelemnek ígérkezett, és arról, hogy mennyire rosszul érezte magát eleinte, hogy a férfinek még barátnője volt, amikor elkezdtek járni. Aztán megjelent az ajtóban May barátja. Kimberly hatalmas szemekkel nézte, még a szája is tátva maradt, majd csöndben megszólalt.

- Szia Ben! – A férfi pislogott párat, megdörzsölte az orrát, majd viszonozta a köszönést. Az értetlenül álló Maybelle-re nézett és az ajtó felé biccentett, jelezve, hogy jobb lenne lelépniük. Kimberly-n a meglepettség, a csalódás, a szánalom és a düh lett úrrá. A férfi, akiért tűzbe tette volna a kezét,  akiről azt gondolta, hogy egy különleges ember, egy főnyeremény, megcsalta. Szerelmes volt belé, de még mennyire! De sajnos róla is kiderült, hogy olyan, mint a többi.

- Ti ismeritek egymást? – szólalt meg végül a szőke lány.

- Válaszolsz neki, Ben? Vagy inkább én válaszoljak? – kérdezte Kimberly teljes nyugodtsággal, miközben ügyesen kiterelte őket az esőbe. Nem volt biztos abban, hogy nem fog jelenetet rendezni, és azt nem bent a munkahelyén a kollégák előtt akarta megtenni. – Oké, akkor beszélek. – szólalt meg pár másodpercnyi hallgatás után. Ő megadta a lehetőséget, hogy a férfi rendezze ezt le, de ő nem élt vele… - Tudod May, én vagyok az a szerencsétlen csaj – ahogy te nevezted -, akit az irtózatosan romantikus Ben átvágott. Két év szánalomra épülő kapcsolat. Igaz, Ben? Két kibaszott év, amit erre a tetűre fecséreltem! – vitte fel a hangját, miközben szemében kezdtek megjelenni a könycseppek. – És neked volt pofád rám fogni a szakítást. Arra, hogy nem foglalkozom veled, és tudod, hogy a mentőzés mellett nem is fogok!? Feltűnt, hogy egy mentős csajjal kavarsz megint? Annyira undorító vagy, annyira! Sokkal jobban viseltem volna, ha fél év után szakítasz velem. Meg tudtam volna birkózni a fájdalommal, még egy ember elvesztése nem taszított volna a földre. De ez… Hogy ilyen mocskosul átvertél… Hogy próbáltál nekem álmatlan éjszakákat okozni azzal, hogy elhagyatottnak érzed magad, miközben mást döngettél. Undorító, hogy talán 1 órával a szeretkezéseink előtt még más csajt dugtál. Azt hitted, hogy nem fog kiderülni? Hát sajnálom, de kurvára kiderült!- Ben arcára a döbbenet ült ki, soha nem látta még ilyennek Kimberly-t. Egy ideig csendben állt, majd megszólalt, és arcára valami furcsa, eddig nem ismert érzés ült ki.

- Figyelj, én nem szánalomból voltam veled. – kezdett bele higgadtan - Engem nem érdekelt, hogy meghaltak a szüleid, vagy hogy úgy érezted, egy senki vagy, és semmi nem fog összejönni neked. Ha úgy is gondoltam, hogy lehetetlen és számodra megvalósíthatatlan terveid voltak, akkor sem mondtam, mert mélyen hittem benned. De nem jött össze és soha nem is fog. Kim, lásd be, hogy nem vagy érdemes egy kapcsolatra, nem vagy érdemes az együttesre és nem vagy érdemes a mentőzésre. Megcsaltalak volna szerinted, ha boldog vagyok melletted? Elegem lett abból, hogy nem tudsz felejteni.

- Te… Te tényleg ilyen vagy? Komolyan ilyen ember vagy? Az egész rohadt kapcsolatunk alatt színészkedtél? Rajtam gyakoroltál, hogy hitelesen játszd el a szerepeidet?

- Nem-nem kincsem. Nem segítettél hozzá, hogy jó színész legyek. Ne képzeld ezt. Megváltoztam Kim, és az új Ben-nek nem kellett már a csinos, de esetlen Kimberly.

- Tűnj innen!

- Nem kell kétszer mondanod. Gyere May! Gyere már!- húzta maga után a lányt, aki szomorúan nézte Ben volt barátnőjét. Megkedvelte őt, és fájt így látnia. Szinte futva vette fel a lépést párjával, aki a csuklójánál fogva vonszolta magával. Kimberly sírva ült le a földre – mikor már látótávolságon kívülre kerültek -, és azt kívánta bárcsak megnyílna alatta és elnyelné. Negyed óra telhetett el így, mikor lépteket hallott, majd egy esernyő állta el az arcán végigcsurgó eső útját. Mark volt az. Felsegítette a zokogó lányt, miközben a vállára terítette a kabátját. A konyhába vezette, és forró teával kínálta. Végighallgatta őt, de tanácsokat nem osztogatott. Igaz, hogy a történetnek a negyedét mesélte csak el, mégis megkönnyebbült tőle. Habár a főnöke volt, remekül kijöttek egymással. Amolyan pótapuka szerepet töltött be.

- Figyelj Mark! Nem kérnék ilyet, de muszáj lenne elmennem hamarabb. – mondta már nyugodtabb hangon.

- Mikor hamarabb? – sandított rá a férfi.

- Most. – nézett a szemeibe Kimberly. Nem érdekelte, hogy esetleg kiborítja, és elkezd vele veszekedni.

- Oké. – Kimberly csodálkozva figyelte őt. Nem hitte volna, hogy ilyen hamar beleegyezik. Nem mert visszakérdezni. Bólintott majd szép lassan kisétált a konyhából és az öltözőbe érve magára rángatta a még nyirkos ruháit. Eldöntötte, hogy nem fogja egy olyan ember, mint Ben a földbe tiporni. Megmutatja neki, hogy több van benne, mint azt képzeli! Elszántsággal az arcán huppant be a kocsijába, majd indította be a motort.