A múlt álmai - 18. rész

Tizennyolcadik rész

- Mi? – nézett rá Tom, de már késő volt. A korlát ijesztő reccsenéssel tört ketté, és Kimberly zuhanni kezdett. Tom hatalmas lendülettel kapott utána.

- Hú, bazdki! Kim, tarts ki!

- Kitartok, ha tartasz!- cikázott a tekintete Tom és a föld között. Körülbelül 6 méter magasságban lógott, és érezte, ahogy elkezd a keze kicsúszni Toméból. Mit nem adott volna azért, hogy a férfi magához húzza és átölelje, hogy érezze, biztonságban van. Egy pillanat alatt forgott le szemei előtt az élete, és felnevetett.

- Jézus Kim, te még ilyenkor is tudsz nevetni?

- Ne haragudj, de ez olyan vicces! Kicsit bizarr, hogy túléltem egy frontális ütközést, de a stúdióból kizuhanva fogok meghalni.

- Nem fogsz meghalni! – kiáltott rá Tom, és még erősebben fogta a lány kezét. – Bill, gyere már! – szorította össze a szemeit, miközben halkan szuggerálta az öccsét. – Kim, nem gondolod, hogy mégis szólni kéne valakinek?

- Nem Tom! Most mutasd meg, milyen erős vagy! Még jó, hogy nem ettem meg azt a szelet sütit délután. - gondolkozott el.

- Tényleg sokat változtatott volna a dolgon.

- Tom, te meg mit csinálsz?- jött ki Bill kócosan, a boxerjét igazgatva. – Jézusom, Kim! Fogd meg a kezem! – nyújtotta ő is a sajátját, amint meglátta a lányt lógni. Kimberly mérgesen Tomra nézett, majd megfogta az énekes kezét.

- Úgy érzem magam, mintha legalább száz kiló lennék, és daruval sem tudnátok felhúzni. Ez kicsit gáz. Azt hiszem, fogyóznom kell.

- Hahaha, nagyon vicces vagy!

- Mi lenne, ha nem dumálnátok, hanem inkább a feladatunkra koncentrálnánk? – pirított rájuk Bill. – Na, húzzuk! Egy, kettő, háááááááárom!

- Kim! – ölelte magához Tom a lányt. Láthatóan rettenetesen meg volt ijedve. Kimberly-n is most lett úrrá a félelem, egész testében remegett. A felhőtlen kis kergetőzés, majdnem tragédiába fulladt. Hatalmasakat szippantva Tom pólójából igyekezett levegőhöz jutni és megnyugodni.

- Jól vagy? – jött egyszerre a kérdés az ikrektől.

- Azt hiszem. – bújt Tom mellkasához, a férfi pulóverét szorongatva.

- Hozok elsősegély dobozt. – vakarta meg a fejét Bill, majd el is tűnt az ajtó mögött.

- Mutasd! – nézett rá Tom Kimberlyre, kicsit eltolva magától.

- Ú, basszus! – pillantott Kimberly a ruhájára, ami tiszta vér volt. – Nekem ez fel sem tűnt. – kereste a sérülését.

- Kim, ez elég ronda! – vizsgálgatta Tom a lány jobb karját, amin körülbelül egy 5 centis, mély seb volt.

- Tetanusz gyanús… - bólogatott, miközben egy nagyot sóhajtott. - Rohadt szög!

- Itt vagyok. – futott ki Bill. Mit csináljak? – nézett Kimberly-re kétségbeesve.

- Először is nyugi! Nem olyan vészes ez… Csak egy kicsit… vérzik. Vedd elő a Betadine-t. Azt a barna lötyit ott. – mutatott az oldatra. – Oké. Erre – vette ki a gézlapot a táskából, és egy ügyes mozdulattal felbontotta – önts rá egy kicsit. Most pedig belülről kifelé töröld le. Úgy. Oké, ezt meg tedd rá, és ragaszd le! Ügyes vagy Bill! – borzolta meg a férfi haját.

- De Kim, ez újra nagyon vérzik. – szólalt meg Tom.

- Látom. – húzta el a száját, amikor már átvérzett a kötés. – Hívjak fel valakit, vagy elvisz valamelyikőtök a kórházba? – állt fel lassan, de így is sikerült megszédülnie. Szerencséjére Tom pont ott állt, és elkapta őt. Nem akart gondot okozni a srácoknak, és ő sem akart címlapra kerülni.

- Majd én beviszlek. – ajánlotta fel, és magához húzva Kimberly-t elindult az ajtó felé.

- Köszönöm Bill! – nézett hátra Kimberly a férfire, aki halványan mosolygott. - Azt hiszem sikerült Billt kicsinálnom ezzel a sok vérrel. – vigyorgott rá Tomra, aki szintén elvigyorodott.

- Ez normális, hogy ennyire vérzik? – kérdezte a lányt, miután besegítette az autóba, és elindította a motort.

- Nem. - rázta meg a fejét Kimberly.

- Beszélj hozzám. – kérte a férfit egy kis idő múlva, mert már ragadtak le a szemei. Nem szabadott elaludnia. Minden erejével arra koncentrált, hogy ébren maradjon. Egyre több vért vesztett, a nyomókötés sem segített semmit. Tom 4 piros lámpán száguldott keresztül, miközben be nem állt a szája. Mindent kimondott, ami eszébe jutott.

- Kim, itt vagyunk, nem aludhatsz el! – parkolt le a kórháznál. Szinte feltépve az ajtót emelte ki a lányt a kocsiból.

- Tom, tudok menni. – szólt rá vontatottan Kimberly.

- Na persze, még most is veszekedni akarsz velem?

- Nem is szoktam veled sokat veszekedni. –mosolyodott el halványan. A következő métereket csöndben tették meg. Tom arcára aggodalom ütött ki, Kimberly meg egyre jobban elhagyta magát. Nagyon keveset fogott fel a körülötte történtekből, de azt igen, hogy Tom mellette van.

- Kim, hát veled meg mi történt? – jött be egy fiatal orvos a vizsgálóba, miközben Tomra nézett. – Kérem, kint várakozzon! – szólt rá nyersen a gitárosra.

- Szeretném, ha itt lenne velem. – kérte alig hallhatóan a lány.

- Tudod, hogy ezt nem szabad.

- Mike, tartozol nekem, szóval kérlek.

- Jó, de ha elájul, én nem locsolom fel. Nem kell még egy beteg ide. – szedte le a kötéseket a lányról. – Szakszerű ellátás – kacsintott Kimberlyre. – Ez nem szép. Hogy sikerült?

- Azt hiszem, végigszántott rajta egy szög. – szólalt meg Tom, miután elkapta Kimberly tekintetét, aki már beszélni is alig tudott, és a kórház falai az arcához képest színesek voltak. Tom keze körül Kimberly „szorítása” elkezdett lazulni, majd már csak a férfi fogta a törékeny kezet.

- Greta, kérem hívja Dr. Stephen-t! Szaporán! – adta ki az utasítást a doki, miután Kimberly elájult. Tom arcára kiütött az ijedtség. Láthatóan nagy volt a baj. Rémülten kapkodta a fejét a mellette elsiető, őt arrébbtaszigáló orvosok között.

- Kérem, fáradjon ki! – szólította meg kedvesen egy fiatal nővér Tomot. Magán kívül hallotta, ahogy az egyik orvos 7-es tubust kér, aztán már az ajtón kívül ült fejét a kezébe temetve.

- Mi történt? – rohant oda hozzá Bill.

- Nem tudom! – rázta a fejét, még mindig a tenyerében fogva. – Elájult, aztán… Nem tudom. - Nézett rá az előtte guggoló öccsére. – Bill, ez az egész az én hibám. – csattant fel. – Ha nem szorítom csapdába, ha nem dőlök neki a korlátnak… - harapta el a mondatot.

- Tom – ült le mellé Bill -, nem gondolod, hogy a „ha” tök felesleges? Ezen ne is agyalj, mert semmin nem változtat.

- Akkora barom vagyok! – boxolt bele a mellette lévő székbe.

- Hé! – ölelte meg Bill. Nem tudott semmit mondani, tudta, hogy Tomnak arra van a legkisebb szüksége. És igazából ő sem tudta, hogy mi lesz ezután, felesleges illúziókba pedig nem akarta belelovalni a bátyját.

- Maguk Kimberly hozzátartozói? – jött ki egy idősebb orvos.

- Igen. – álltak fel egyszerre az ikrek.

- Nos, Kimberlynek szüksége lenne 0- vérre, de jelenleg nincs készleten. Esetleg nem tudják, hogy a szülei, vagy maguk milyen vércsoporttal rendelkeznek?

- 0- - mondták egyszerre.

- Nagyszerű! Van-e ellenvetésük a véradás ellen? Illetve melyikük vállalná?

- Én! – szólaltak meg ismét egyszerre.

- Menj te! – mondta Bill. Megértette, hogy azok után, hogy Tom úgy érzi, ő tehet a balesetről, szeretne tenni valamit a lányért. Tom világ életében félt a tűtől, de ezen most sikerült felülkerekednie. Mindenképpen meg akarta menteni Kimberly-t. Elképzelhetetlen volt az élete nélküle.

- Szóval itt vagy. – jelent meg az ajtóban Lucy. – Belegondoltál, hogy milyen szarul leszel ezután? – bökött a férfi karjára.

- Te meg mit csinálsz itt? – nézett rá Tom kérdőn.

- Hallottam, hogy itt vagy.

- Pompás. – húzta el a száját a férfi.

- De minek ez Tom?

- Segítek a legjobb barátomnak. Miért fáj ez neked? – csattant fel.

- Kinek? Andreasnak?

- Kimberly-nek, de ezt te is nagyon jól tudod.

- Szóval a barátnődnek. – hangsúlyozta ki. – Mi történt azzal a szukával?

- Lucy, ne beszélj így róla! – szorította össze a fogait.

- Tom, én csak aggódom érted! Ilyeneknek kiteszed magad. Mi lesz a próbákkal? Mármint ő helyettesíthető ezerszer jobb basszerosokkal, de te? Téged ki helyettesíthet?

- Amíg nem épül fel, addig szünet van. Nem egy aranyhal, akit pótolni lehet, Lucy! Ő egy ember! Mi ütött beléd?

- Én csak… Csak aggódom érted, értsd már meg!

- Nem fogok belehalni, ha lecsapolnak egy kicsit! Menj haza!

- Olyan bunkó vagy, Tom! – fordult sarkon, majd Bill-t félrelökve elviharzott. Bill érdeklődve nézett Tomra, aki csak megrázta a fejét.

- Egyre nehezebben viselem el. – sóhajtott egy nagyot pár perc múlva. – Néha teljesen kifordul magából.

- Az utóbbi időben egyre többször. – gondolkozott el Bill.

- Jól van, végeztünk. – húzta ki Tomból a tűt a nővér. – Még egy fél órát legalább feküdjön itt, kicsit több vért vettünk le, mint egy sima véradásnál.

- Túl fogja élni?

- Remélem. – fordult Tom felé a nővér. – Amint megtudok valamit, értesítem. – mosolygott rá.

- Köszönöm.

- Gustav is itt van? – csodálkozott Tom, ahogy meglátta kint ücsörögni a férfit.

- Igen. Nagyon aggódik ő is.

- Várj, akkor Lucy vele jött be??

- Azt hiszem.

- Remek.

- Tom, te is jól tudod, hogy Lucy mennyire akaratos… Gustav meg nem akarta a lebeszélésével húzni az időt… Amúgy meg már itt sincs szerintem.

A következő órák teljes tudatlanságban teltek. Tom nem tudta kiűzni a gondolatot a fejéből, hogy a halál túlságosan közel van Kimberlyhez. És, ha meghal, akkor annak ő lesz az oka. A gyilkosa lesz annak az embernek, akit testvére után a legjobban szeret és tisztel. És ha nem is hal meg… Mi van, ha azt a kezét nem tudja majd használni? Mi van, ha emiatt a baromság miatt el kell temetnie a legnagyobb álmát? Ha nem állhat színpadra, nem érezheti meg a közönség szeretetét? Ha nem lesz a régi a keze, a mentőzésnek is búcsút kell intenie. Mihez fog kezdeni? Mindenhez, amit szeret, ami érdekli, a keze kell.

Bill nem csak Kimberlyért, bátyjáért is ugyanúgy aggódott. Ő volt az egyetlen – talán tényleg az egyetlen, ha Tomot nem vesszük bele, akkor is -, aki tisztában volt bátyja érzéseivel. Ő átlátott mindenen, éppen ezért tudta, hogy Kimberly elvesztése mennyire a padlóra küldené testvérét. Neki is hihetetlen nehéz, hiszen olyan, mintha a húga lenne bajban. De itt most neki kell erősnek lennie. Bátyja támasza kell, hogy legyen. Gondolataiból egy a nővérpultnál álló, szőke lány hangja zökkentette ki.

- Mi, Kimberly? Ez komoly? – a névre rögtön felkapta a fejét. Németországban egyáltalán nem volt gyakori ez a név, tisztában volt vele, hogy az ő Kim-jükről van szó. Azt már meg sem figyelte, hogy a nő mentősruhában ácsorgott. Végigmérte, tetőtől talpig, majd tekintetük találkozott. A nővér feléjük mutogatott, és a lány megindult abba az irányba. Bill szája akarva akaratlanul mosolyra húzódott. Magával ragadta a lassú léptekkel közeledő nő.

- Sziasztok! – köszönt halkan a srácoknak. Tom csak felnézett rá, és biccentett egyet, a többiek pedig viszonozták a köszönést. – Ha jól sejtem Kimberly miatt vagytok itt. Mármint gondolom a barátai vagytok, vagy ilyesmi. Jól tudom ugye, hogy ott bent kezelik? – mutatott az ajtóra. – Lehet róla tudni valamit? – ült le Bill mellé.

- Nem igazán… - válaszolt neki az énekes.

- Mi történt?

- Nem gondolod, hogy egy idegen orrára fogjuk kötni! – dünnyögte Tom. Semmi kedve nem volt ehhez a lányhoz.

- Ami azt illeti, nekem nagyon jó barátom Kimberly, és akár hiszed, akár nem, aggódom érte! Tudod, vele töltöm a fél napomat.

- Érdekes, soha nem mesélt rólad.

- Azt sem tudod, hogy hívnak. Amúgy is, ki vagy te?- Tom vetett rá egy szúrós pillantást, majd szólásra nyitotta a száját. Ki ő? A srác, aki miatt Kim kórházba került.

- Srácok, szerintem nem ez a legalkalmasabb hely és idő összekapni. – nézett rájuk Gustav.

- Oké, szóval hogy hívnak? – fordult felé Bill.