Második rész
Reggel, hosszú idő után Kimberly mosollyal az arcán ébredt. Nézte alvó kedvesét, és szerette volna, ha ez örökké tartana. Úgy érezte, képes lesz a férfit ugyanúgy első helyre tenni, mint hivatását. Szüksége volt rá. Most érezte igazán, hogy mennyire magányos Ben nélkül. Még az órára is mosolyogva pillantott rá kissé megemelkedve a férfi válla fölött. A számláló lustán váltott 7:30-ra.
- Úristen! A gyógyszertan ZH!- ugrott ki az ágyból. Vagyis inkább pottyant ki az ágyból. Hatalmas puffanással ért földet. - Ó, hogy az a...- tápászkodott fel.
- Jézusom Kim! Mit csinálsz?- húzta a fejére a lány párnáját Ben.
- ZH-m lesz, rohanok!- nyomott egy puszit kedvese fáradt arcára, miközben összeszedte ruháit, amiket a bejárati ajtó felé vezető úton kapkodott magára, majd elviharzott.
- Remek!- sóhajtott lemondóan a férfi. Kezdett elfogyni a türelme. Kezdte úgy érezni, hogy nem fér bele a lány beszűkült világába. Kedvetlenül csoszogott ki a konyhába, hogy csillapítsa éhségét. Kinyitotta a hűtőt, és meg sem lepődve vette tudomásul, hogy üres. Leült a bárszékre és hajába túrt. Úgy érezte magát, mint egy hadirokkant. Szerette volna a napot Kimberlyvel tölteni. Szerette volna a reggelt szerelmesen kezdeni, szeretett volna a lánnyal reggelizni, és szerette volna hallani nevetni. Mióta is nem hallotta? Már ő sem tudja. Sokat gondolkozott már, de soha nem volt alkalma lépni, beszélni gondolatairól. Elhatározta, hogy bármi is fog történni, este beszél a lánnyal.
*
Kimberly idegesen forgatta tollát ujjai között. Aki ránézett azt gondolhatta, hogy a vizsga miatt ideges. De őt cseppet sem érdekelte a számonkérés. Csak túl akart lenni ezen, hogy beszélhessen a férfivel. Tudta, érezte, hogy vékony jégen táncol és ha ez a jég beszakad alatta, akkor tényleg teljesen egyedül marad, mindent elveszít. Az is egyértelmű volt számára, hogy barátai- akik annak nevezik magukat-, a bajban nem lennének mellette. Ennek a gondolata is fájdalmas volt. Mikor 6-kor kilépett az egyetem ajtaján, furcsa érzés lett úrrá rajta. A gyomra görcsbe rándult. Félt. Érezte, hogy reggeli elrohanását nem fogja szó nélkül hagyni a párja. És nem is várta el. Tisztában volt azzal, hogy viselkedése az elmúlt időszakban kritikán aluli volt. Remegő kezekkel vette elő a kulcsait. Látta lelki szemei előtt, ahogy Ben ott ül a kanapén és idegesen rángatja a lábát kezeit tördelve. Vagy pont az ellenkezőjét teszi. Nyugodtan ül, és csendes gyilkosként fog leszámolni áldozatával. Igen, Kimberly egy pillanatra áldozatnak érezte magát, holott tudta, hogyha itt valaki áldozat lehet, az Ben. Akármelyik szituáció is fog előállni, egyiktől sem nyugodhat meg. Ez még feszültebbé tette őt, a kulcslyukba is csak többszöri próbálkozás után talált bele. Ahogy gondolta, a férfi ott ült a kanapén. Arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Ez még a rosszabbnál is rosszabbat jelentett. Kimberly nem volt biztos abban, hogy bírni fogja az elutasítást. Szeretett volna Ben karjaiban lenni, és érezni, hogy nincs egyedül. Hogy nincs még minden veszve.
- Szia!- köszönt félve. Próbálta leolvasni, hogy mi fog következni. Dühkitörés? Igen, talán az jobb lenne. Akkor betudná annak, hogy hirtelen felindulás volt, nem gondolta minden szavát komolyan. Pedig épp ésszel tudta, hogy az is ugyanolyan átgondolt lenne. Nem áltatta magát azzal, hogy párjában nem gyűlik hónapok óta a feszültség. Pedig milyen jó lett volna azt gondolni. Azt, hogy a ma reggeli eset az első volt, és ez még jóvá tehető.
- Szia!- nézett rá a lányra. - Gyere, ülj le!- mutatott a maga mellett lévő üres helyre. Kimberly nyelt egy nagyot, majd a férfi felé vette az irányt. Szíve hevesen vert.
- Kim...- kezdte, miután a lány helyet foglalt.
- Nézd Ben! Én...
- Ne! Kérlek. Most én beszélek. Kim, én szeretlek. Ezt tudnod kell. De...- túrt bele hajába. Jól látszott rajta, hogy ideges. Hogy nem tudja, hogy mondja ki azt, amit kedvese tud, de nem akar elfogadni. - El kéne gondolkoznunk a folytatáson.- nyögte ki. Szinte hadarta. - Kim, én melletted szeretnék lenni, támogatni és szeretni akarlak. De te ezt taszítod, Észre sem veszed. Mindig is megértettem, és most is megértem, hogy a szüleid után ezt a pályát szeretnéd, hogy szemtől - szemben akarsz küzdeni a halállal. De annyira akarod ezt, hogy ellöksz magadtól. Minden tettemet hárítod. A tegnap este csodálatos volt, de ráébresztett arra, hogy mennyire hiányzol, és mennyire belenyugodtam ebben az időszakban, hogy csak ennyi jár belőled. Szinte el is felejtettem, hogy milyen volt, milyen lehetne. Megelégedtem ennyivel. De Kim... Nekem egy kapcsolat nem ebből áll, hogy hónapokig nem is érezhetlek magam mellett. Hogy olyan, mintha csak barátok lennénk, pár villám csóktól eltekintve. Sokáig próbáltam elhessegetni az érzést, hogy nem férek el az életedben. Nem akartam róla tudomást venni, nem akartam elfogadni. Úgy voltam vele, hogyha csak ennyi is jut belőled, az is több, mint a semmi. Most viszont kezdem feladni a küzdelmet. Nem érzem jól magam egy olyan kapcsolatban, amiben fél ember vagyok.
- Ben!- vágott bele kedvese szavába. - Amikor belekezdtünk ebbe a kapcsolatba, akkor tisztáztuk ezt. Nagyon jól tudtad, hogy mire vállalkozol. Azt is tudod, hogy ez a munka nem olyan, amit félvállról lehet venni. Nem elég az, hogy bemagolom a szöveget, és ennyi. Tanulok Ben, keményen tanulok! És igen, tisztában vagyok azzal, hogy az utóbbi időben valami megváltozott, de talán...
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy az én munkám semmi Kim?- nyögött fel a férfi. Mindenre számított, de erre nem. - Az álmomról beszélsz Kim! Ugyanolyan nagy álmom a színészkedés, mint neked a mentőzés. Azt hittem, te ezt megérted. És mi az a talán? Kim, én türelmes voltam. Én elhittem, hogy ez átmeneti állapot lesz. Hogy rájössz magadtól, hogy valami nem oké. És bíztam abban, hogy tenni fogsz valamit. Azt gondoltam, oké, most elindultunk ezen az úton, de lesz visszaút. Azt akartam, hogy magadtól fordulj vissza, és ne az én hatásomra. Fájt, de igyekeztelek megérteni. Most viszont...
- Ben!- sütötte le a szemét a lány. Nem tudott mit mondani. Tudta, hogy a férfinek igaza van.
- Ne!- emelte fel a kezét. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most megyek!- állt fel, és a hálószoba felé vette az irányt. Sebesen pakolta össze cuccait. Minél hamarabb el akart tűnni a lakásból. Kimberly nem tartotta vissza. Dermedten ült, zöld szemei könnyekkel teltek meg, ahogy a lakásban pakolászó férfit nézte. Akkor sem szólt semmit, amikor Ben kinyitotta a lakás ajtaját, és búcsúzóul a lányra nézett. Szemei csillogtak, fájdalomról árulkodtak. Szomorúan nézte pár pillanatig szerelmét, majd lassan becsukta maga mögött az ajtót. Kimberly még mindig mozdulatlanul ült. Eltartott egy darabig, míg felfogta: élete szerelme most sétált ki az életéből. Bekövetkezett, amitől félt. Egyedül maradt. Ő, aki életeket akar menteni, megölte a kapcsolatukat. Bántotta a férfit. Bántotta azt, akiért meghalni is képes lett volna. Ahogy ezek a gondolatok cikáztak a fejében, szabad utat engedett könnyeinek. A tegnap kapott rózsára nézett, és zokogásban tört ki. Azt kívánta, bárcsak mellette lenne legjobb barátja, aki mindig meg tudja nyugtatni. De a férfi nem volt az országban. Ezzel egyedül kellett megbirkóznia. A tudat, hogy nem hívhatja fel, hogy jöjjön át hozzá, megbénította.
- Miért kellett Los Angelesbe költöznöd? Miért?- suttogta tekintetét a padlóra szegezve.
- Szia!- nézett rá a lányra. - Gyere, ülj le!- mutatott a maga mellett lévő üres helyre. Kimberly nyelt egy nagyot, majd a férfi felé vette az irányt. Szíve hevesen vert.
- Kim...- kezdte, miután a lány helyet foglalt.
- Nézd Ben! Én...
- Ne! Kérlek. Most én beszélek. Kim, én szeretlek. Ezt tudnod kell. De...- túrt bele hajába. Jól látszott rajta, hogy ideges. Hogy nem tudja, hogy mondja ki azt, amit kedvese tud, de nem akar elfogadni. - El kéne gondolkoznunk a folytatáson.- nyögte ki. Szinte hadarta. - Kim, én melletted szeretnék lenni, támogatni és szeretni akarlak. De te ezt taszítod, Észre sem veszed. Mindig is megértettem, és most is megértem, hogy a szüleid után ezt a pályát szeretnéd, hogy szemtől - szemben akarsz küzdeni a halállal. De annyira akarod ezt, hogy ellöksz magadtól. Minden tettemet hárítod. A tegnap este csodálatos volt, de ráébresztett arra, hogy mennyire hiányzol, és mennyire belenyugodtam ebben az időszakban, hogy csak ennyi jár belőled. Szinte el is felejtettem, hogy milyen volt, milyen lehetne. Megelégedtem ennyivel. De Kim... Nekem egy kapcsolat nem ebből áll, hogy hónapokig nem is érezhetlek magam mellett. Hogy olyan, mintha csak barátok lennénk, pár villám csóktól eltekintve. Sokáig próbáltam elhessegetni az érzést, hogy nem férek el az életedben. Nem akartam róla tudomást venni, nem akartam elfogadni. Úgy voltam vele, hogyha csak ennyi is jut belőled, az is több, mint a semmi. Most viszont kezdem feladni a küzdelmet. Nem érzem jól magam egy olyan kapcsolatban, amiben fél ember vagyok.
- Ben!- vágott bele kedvese szavába. - Amikor belekezdtünk ebbe a kapcsolatba, akkor tisztáztuk ezt. Nagyon jól tudtad, hogy mire vállalkozol. Azt is tudod, hogy ez a munka nem olyan, amit félvállról lehet venni. Nem elég az, hogy bemagolom a szöveget, és ennyi. Tanulok Ben, keményen tanulok! És igen, tisztában vagyok azzal, hogy az utóbbi időben valami megváltozott, de talán...
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy az én munkám semmi Kim?- nyögött fel a férfi. Mindenre számított, de erre nem. - Az álmomról beszélsz Kim! Ugyanolyan nagy álmom a színészkedés, mint neked a mentőzés. Azt hittem, te ezt megérted. És mi az a talán? Kim, én türelmes voltam. Én elhittem, hogy ez átmeneti állapot lesz. Hogy rájössz magadtól, hogy valami nem oké. És bíztam abban, hogy tenni fogsz valamit. Azt gondoltam, oké, most elindultunk ezen az úton, de lesz visszaút. Azt akartam, hogy magadtól fordulj vissza, és ne az én hatásomra. Fájt, de igyekeztelek megérteni. Most viszont...
- Ben!- sütötte le a szemét a lány. Nem tudott mit mondani. Tudta, hogy a férfinek igaza van.
- Ne!- emelte fel a kezét. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most megyek!- állt fel, és a hálószoba felé vette az irányt. Sebesen pakolta össze cuccait. Minél hamarabb el akart tűnni a lakásból. Kimberly nem tartotta vissza. Dermedten ült, zöld szemei könnyekkel teltek meg, ahogy a lakásban pakolászó férfit nézte. Akkor sem szólt semmit, amikor Ben kinyitotta a lakás ajtaját, és búcsúzóul a lányra nézett. Szemei csillogtak, fájdalomról árulkodtak. Szomorúan nézte pár pillanatig szerelmét, majd lassan becsukta maga mögött az ajtót. Kimberly még mindig mozdulatlanul ült. Eltartott egy darabig, míg felfogta: élete szerelme most sétált ki az életéből. Bekövetkezett, amitől félt. Egyedül maradt. Ő, aki életeket akar menteni, megölte a kapcsolatukat. Bántotta a férfit. Bántotta azt, akiért meghalni is képes lett volna. Ahogy ezek a gondolatok cikáztak a fejében, szabad utat engedett könnyeinek. A tegnap kapott rózsára nézett, és zokogásban tört ki. Azt kívánta, bárcsak mellette lenne legjobb barátja, aki mindig meg tudja nyugtatni. De a férfi nem volt az országban. Ezzel egyedül kellett megbirkóznia. A tudat, hogy nem hívhatja fel, hogy jöjjön át hozzá, megbénította.
- Miért kellett Los Angelesbe költöznöd? Miért?- suttogta tekintetét a padlóra szegezve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése