A múlt álmai - 16. rész

Tizenhatodik rész

- Köszönöm, – szólalt meg újra Maybelle - hogy miattad dobtak. – hangja nyugodt volt, de szemeiből ki lehetett olvasni a megvetés összes jelét. – Ezt még meg fogod keserülni Kim!

- Ó, ugyan már! – nevetett fel. – Először is, itt azt hiszem én vagyok az, aki bosszút állhatna, mert két évet kellett miattad eldobnom, másodszor meg nem vagyok az az ijedős fajta. Azt meg végképp nem hiszem, hogy én lennék az, aki miatt vége lett köztetek. Néha magadba is nézhetnél ahelyett, hogy másokban keresed a hibát.

- Pedig higgyed csak, mert kimondta: vissza akar szerezni téged. Úgyhogy jobb lesz, ha megijedsz! – nézett rá fenyegetően, miközben lassú léptekkel közeledett felé. – Kicsinállak Lee! – lökte félre, és az ajtót feltépve elhagyta az öltözőt. Kimberly megvonta a vállát, majd a kabátját magára öltve rohant az időközben kiadott riasztásra. Maybelle volt az utolsó, aki érdekelte. Sokkal fontosabb dolgok jártak a fejében. Például az, hogy hogyan viselkedjen Tom közelében. Mert minél több idő telik el, annál inkább felfogja, hogy mi történt köztük, és annál inkább újra akarja élni az éjszakát.

- Mi van Lee, kiszívták a nyakad? – ült le vele szemben vigyorogva Ricki.

- És ha igen? – nézett fel a magazinjából – Nekem legalább van szerelmi életem. – mosolyodott el. Ricki csak megforgatta a szemeit, majd folytatta a telefonja nyomkodását.

- Visszatér ez a nyálzenekar is… - törte meg a csendet Pumukli. Senki nem figyelt rá, így folytatta – tudjátok, azok az idétlen kis tinik. A Tokio Hotel. De az egyik tag elhagyja a süllyedő hajót. Van esze… - Kimberly egy pillanatra megállt az olvasásban. Honnan veszi ezt? Elvileg nem derülhetett még ki, hogy Georg egy időre kiszáll. Vagy van valami beépített ember? Mi van, ha kikotyogott valamit Kevinnek? Ha arra sem emlékezett, hogy hogyan került elő Tom, és mit csinált, akkor simán mondhatott valamit, amire szintúgy nem emlékszik. Lapozott egyet, majd mintha olvasna, tovább gondolkozott. Ha kiderül, hogy ő áll a háttérben, David megöli. És a többiek… valószínűleg ők is. Úrrá lett rajta a pánik. És ezt tetézte az éppen megcsörrenő telefonja is. A kijelzőn a menedzser neve szerepelt. Vett egy nagy levegőt, majd kisietett a társalgóból. Érezte magán Ricki tekintetét, és valami megjegyzést is hallott, de nem törődött vele.

- Szia! – szólt bele a telefonba.

- Ráérsz?

- Szerinted felvettem volna, ha nem?

- Jó, oké. A stúdióban kéne lenned. Nem tudsz eljönni hamarabb? Meg kéne beszélni pár dolgot.

- Például? – kérdezte félőn a lány.

- Ezt így telefonban hosszú elmondani, de jó lenne, ha ideérnél minél hamarabb.

- Nem fog menni, muszáj itt lennem 6-ig.

- Jó mindegy, akkor majd 6 után. Szia! – tette le a férfi. Meg sem várta, hogy Kimberly is elköszönjön. Most már biztos volt abban, hogy bajban van. Meg kell keresnie Kevint! Most rögtön meg kell tudnia, hogy mit mondott neki! Idegesen lépkedett a telefonja névjegyzékében és csak remélni merte, hogy benne van a férfi száma. Kereste a K betűnél, nem találta, kereste az F betűnél – hátha csak a vezetéknevét írta be -, nem találta. Aztán eszébe jutott, hogy Rohadék-ként szerepel. Észbe sem kapott és már tárcsázta is. Megkérte, hogy jöjjön oda a mentőállomáshoz. Nem akarta telefonon kifaggatni, szerette volna látni az arcát, hogy igazat mond-e, bár nem volt biztos abban, hogy okosabb lesz. Ismerte annyira a férfit, hogy tudja, hosszú köröket kell futnia majd ahhoz, hogy bármit is kihúzzon belőle.

- Szia! – mosolygott rá Kevin, ahogy a megbeszélt helyre ért. – Be szeretnéd fejezni a tegnap elkezdett kis affért? – nyalta meg az alsó ajkát. Kimberlynek semmi kedve nem volt ehhez. Amit a legnehezebben tudott kezelni ebben a helyzetben, az a férfi furcsa stílusa volt.

- Mit mondtam neked? – tért rá a lényegre nyersen.

- Hogy nem lesz több csóknál? – vakarta meg a tarkóját a férfi. – Akkor nem azért hívtál, hogy a munkahelyeden essünk egymásnak?

- Nyilván nem, de most nem is erre gondolok.

- Mi van veled, tegnap még nem voltál ilyen morcos. – vigyorodott el Kevin. – Igazán beleélted magad a szinte előjátékszerű kis mókába.

- Miről beszélgettünk? – hagyta figyelmen kívül a megjegyzését.

- Öhm, nem sokat beszélgettünk. – nevetett fel a férfi. – De amúgy amikor tartottunk egy kis szünetet, csak ilyen sablon dumák voltak. Mit csinálsz, én mit csinálok… Hogy keveredtetek a klubba…

- Aha. És miket mondtam?- nagyon nem tetszett neki az utolsó téma. Csak remélni merte, hogy nem mondta el a teljes igazságot. Tudta, hogy most már semmi sem változtathat azon, hogy kiderült, de nyugodtabb lenne a lelkiismerete, ha tudná, hogy nem ő volt az oka. És azzal is tisztában volt, hogy Kevinnél csak ront a helyzeten, ha rögtön a lényegre tér, de nem volt türelme hátulról megkerülni a dolgokat. Nem ment a taktikázás.

- Csak nem meg vagy ijedve, hogy elmondtál valamit, amit nem lehetett volna? – vonta fel a szemöldökét Kevin, miközben egy pajkos félmosoly jelent meg a szája sarkában. Láthatóan élvezte a helyzetet. Egyértelművé vált, hogy nem lesz egyszerű kiszedni a férfiből az elhangzottakat.

- Kevin, erre nincs időm! Csak szeretném összetenni a képet a tegnapot illetően, és ehhez tudnom kéne, hogy mi miről beszélgettünk. Igazán segíthetnél!

- Baromi érdekes történet volt, hogy mi ez a nagy ünneplés. – tűnődött el Kevin. – Komolyan az volt. - Nézett a lányra nyomatékosítva, hogy nem viccelődik. Ez nem hangzott jól, nagyon nem. – Izé, ez nem neked szól? – biccentette félre a fejét, ahogy meghallotta a riasztást jelző gongot. Kimberly a garázs felé nézett, ahol már csak egy autó állt. De bizony, ez neki szólt! Nem sok kedvvel hagyta ott a férfit. Mindenáron ki akarta deríteni, hogy ő tehet-e róla, de így nehéz lesz. Valószínűleg Kevin haza fog menni. Márcsak azért is, mert tudja, hogy Kimberly mennyire rágódik. Tisztában volt vele, hogy ok nélkül nem hívta volna fel, és ezt élvezte. Kétségek között akarta hagyni, és míg Kimberly titokban bízott abban, hogy sikerül bármit is kihúznia belőle, ő már az elején eldöntötte, hogy nem fogja könnyen adni magát.

Nagyszerű! Nem lett okosabb és még hülyét is csinált magából.

Kinézett az ablakon és Kevin vigyorgó arcával találta szemben magát. A férfi dobott neki egy puszit, majd a tekintetét rajta legeltető Maybelle-re kacsintott. Kimberly elmosolyodott, ahogy elképzelte, hogy bosszúból rámászik a szöszi Kevinre. Pont nem fogja érdekelni, de talán jó ötlet úgy tenni, mintha mégis…

- Szóval ő a vígasztárs. – jegyezte meg Maybelle egy keserű mosollyal az arcán.

- Nem – rázta meg Kimberly a fejét, majd elmosolyodott, a lány értetlen arca láttán. – Ő több annál.

- A pasid? – kerekedtek ki Maybelle szemei. Kimberly már-már sértésnek vette ezt a csodálkozást. Ben sem volt rossz pasi, miért hihetetlen, hogy Kevinnel együtt van!? Habár a hideg rázta a gondolattól, hogy újra bármi is legyen közte meg a férfi között, automatikusan rávágta az igen-t. Látta Maybelle szemein az elszántságot, és biztos volt abban, hogy sikerült elindítania ezzel a bosszú hadjáratot. Büszke volt magára.

*

- Szia! – ült be fáradtan a többi dolgozó, kis középkategóriás autója közül kitűnő Audiba. Rá sem nézett a mellette ülő férfire, csak akkor, mikor 5 perc elteltével is még a parkolóban álltak, és már kezdte idegesíteni Tom, az arcát fürkésző tekintete.

- Nem mennénk? Nem akarok pletykákat hallgatni holnap. – fordult a férfi felé.

- Történt valami? – indította be az autót, de még mindig a lányt nézte.

- Mindig történik valami. – vonta meg a vállát Kimberly.

- Az a ribanc vagy a vörös wécékefe fejű akasztott ki? – Kimberly kérdőn nézett rá. Neki nem is mesélt róluk még. – Beszélgettem Billel. – vonta meg a vállát Tom, miközben kifordultak a főútra.

- Igazából egyik sem…- vakarta meg a homlokát zavartan. Nem tudta, hogy elmondja-e Tomnak a jelenlegi egyik - a másik, Tom maga volt - legnagyobb problémáját. Egy darabig gondolkozott, majd az ajkába harapott. – Te mit csinálnál, ha nagy esélyed lenne arra, hogy elmondtál valakinek valami olyan dolgot, amit nem szabadott volna, de egyáltalán nem emlékszel rá? Felhívod azt a valakit, és megkérdezed, hogy mondtál-e valamit. Viszont csak annyit mond meg, hogy mondtál valamit, de azt nem tudod meg, hogy ez a valami, az a valami volt-e. Végül tök nagy kétségek között vergődsz, ráadásul az a valaki is lelép, és tudja, hogy nem fogod megkeresni újból azért, hogy kiszedjed belőle azt a valamit.  Szóval mit csinálnál?– nézett rá a férfire, miután befejezte a hadarást.

- Öhm. Még kicsit emésztem ezt a sok infót. – nevette el magát. – Szóval... – állt meg a stúdió előtt – Ennek a valakinek, akit nevezzünk Kevinnek, lehet, hogy elmondtál valamit, aminek köze van ahhoz, hogy kiderült Georg kilépése? – Kimberly bólintott. – Ha ez így is lenne, miért adta volna ki Kevin? Vagy inkább miért most? Ez nem az ő asztala. Ő előbb rá akart volna venni arra, hogy lefeküdjetek, és ha nemet mondasz, ezzel fenyegetőzött volna. Tuti, hogy csak úgy nem keresett volna meg egy újságot sem. Szóval szerintem emiatt nem kéne aggódnod, én biztos vagyok abban, hogy nem te kotyogtad ki. Ráadásul, ahogy láttam nem sokat beszélgettetek… - mosolygott keserűen. Talán igaza van. Kevin tényleg aljas módszerekkel játszott és ezt tudatta volna vele is.

- De, David is úgy gondolja, hogy én voltam. Tom, mi van, ha tényleg? – nézett rá kétségbeesve. Tom meglepődött a lány reakcióján. Soha nem látta még kétségbeesve. Ő volt az egyetlen olyan nő, sőt ember, akit soha nem látott így. Kimberlynek mindig, mindenre volt B terve, mindig hidegvérrel kezelt minden helyzetet.

- Én nem találkoztam ma még Daviddel, de ha így gondolja, akkor mégsem ismer téged annyira, mint ahogy állítja. Kim, te még azt is titokban tartod a mai napig, hogy én loptam el a tesi tanár ruháit, amíg zuhanyozott. -  nevetett fel.
- Az mekkora volt!- nevetett Kimberly is. – Hogy nézett ki a magára tekert wc papírokkal!

- Ja, amik mellesleg semmit nem takartak és rátapadtak a víztől!

- Jesszus hogy őrjöngött!

- Mi meg alig bírtuk visszatartani a röhögést. „ Te voltál, te átokfajzat? Csak kerülj a kezeim közé!” – utánozta Tom a röhögéstől fulladozva a tanárt, miközben a kezeivel hadonászott. Kimberlynek már potyogtak a könnyei a nevetéstől, így azt sem vette észre, hogy Tom már nem nevet vele, és meglepően közel került hozzá.

- Imádom a gödröcskéidet. – súgta a lány fülébe - Kimberly összerezdült, és bár legszívesebben a férfi felé fordult volna – amitől ajkaik rögtön találkoztak is volna – maga elé meredve vett egy nagy levegőt. Erőt próbált gyűjteni, de az orrába kúszó öblítő, cigi és a fűszeres parfüm bódító egyvelegétől még erőtlenebb lett. Át akarta ölelni Tomot és hozzá akart bújni.

- Tom, kérlek! – suttogta elhúzódva a férfitől. Nem mert ránézni barátjára (?), így jobbnak látta, ha elhagyja az autót, és minél előbb kikerül a gitáros bűvköréből.

Tom kelletlenül csukta be maga mögött a kocsi ajtaját és indult meg a lány után. Nem tudta mi ütött belé, hiszen elhatározta, hogy befejezi, mielőtt igazán elkezdhette volna ezt az egészet. Több oka is volt annak, hogy nem akart belebonyolódni ebbe. És az, hogy Kimberly a legjobb barátja csak az egyik volt a sok közül. Megdörzsölte a szemeit, és elemelte tekintetét a lány fenekéről. Rá kellett döbbennie, hogy nem is lesz olyan egyszerű dolga.

- A gitárom! – torpant meg Kimberly az ajtó előtt, mire Tom sikeresen nekiütközött. A testük egymásnak préselődött és Kimberly a vékony kabáton keresztül is érezte Tom kidolgozott felsőtestét.

- Jesszus Kim! Behoztam már délelőtt. – nyitotta ki az ajtót a lánynak.

- Köszi. – sietetett előre szinte menekülve Tom közeléből. Hogy lesz képes együtt dolgozni a férfivel, ha még 100 méteres körzetben is úgy vonzza, mint a mágnes?

- Az irodában vannak szerintem. – indult el Tom az egyik irányba. Az iroda a folyosó végén volt, és csukott ajtónál is jól lehetett hallani Bill ideges hangját. Ahogy egyre közelebb értek, már tisztán lehetett érteni, amit mond.

- De David, ezt komolyan gondolod? Tényleg azt hiszed, hogy Ő volt? Ember, ő még azt is titokban tartaná, hogy mit reggeliztél, ha megkérnéd! Nem, részegen sem mond semmit! – Kimberly Tomra nézett, aki zsebre tett kezekkel hallgatta a műsort. David hangja nyugodt volt, és halk. Csak néhány szófoszlányt lehetett elcsípni, egyébként meg abból lehetett hallani, hogy beszél, hogy Bill csöndben volt. - Úristen, te tényleg nem vagy normális! Ha ezt megteszed, akkor búcsút mondhatsz mindennek! Ó, sziasztok! – torpant meg az énekes, ahogy meglátta bátyját és Kimberly-t az ajtó előtt állva, majd szinte elviharzott mellettük. Kimberly legszívesebben elsüllyedt volna. Érezte, hogy David elő fogja őt venni, de Tom szavai hihetetlenül megnyugtatták. És most mégis a szikrázó szemeivel kellett szembenéznie.

- Gyertek be. – szólt David a kávéját kortyolgatva. – Üljetek le. – mutatott a kanapé felé, majd a telefonját a füléhez emelve szemezett a vele szemben ülőkkel. – Gustav! – fordult egyet a bőr székében. – Ide tudnál jönni? Út közben szedd össze Bill-t is! Igen, fontos! – tette le a telefont. Kimberly soha nem látta ilyen nyersnek a menedzsert.

A feszültséget szinte vágni lehetett. Tom idegesen forgatta a zsebében a cigisdobozt, Kimberly meg Daviddel nézett farkasszemet. Magára öltötte a nemtörődöm, nyugodt állarcot. Így sebezhetetlennek tűnt, pedig ilyenkor sérült leginkább. Tekintetét csak akkor vette le Davidről, amikor Bill beviharzott az ajtón és lehuppant mellé. Gustav a kanapé melletti bőr fotelben foglalt helyet és kíváncsian nézte a velük szemben ülő férfit.

- Szóval, gondolom mindannyian tudjátok, hogy valaki – nézett jelentőségteljesen Kimberly-re – a sajtó tudtára adta a banda átalakulását.

- Még mindig nem értem, miért köztünk keresed a „hibást. – szólalt meg Gustav.

- Tegnap bulizni voltunk. Mindannyian segg részegek voltatok. Mégis kire gyanakodjak? – csattant fel David. 

- Arra nem gondoltál, hogy esetleg te voltál? – nézett rá Tom.

- Láttátok magatokat? Tom, azokat a nőket is lehozta az újság, akikkel smároltál. Szerinted Lucy hogy fog rá reagálni???

- Lucy? – nézett rá Kimberly Tomra. A gitáros összeszorította a szemeit. Nagy bajban volt, nagyon nagy bajban!

- Figyelj, szerintem ne köztünk keresd azt, aki köpött. David, ez röhejes! – dőlt hátra Bill.

- Kim? – nézett rá a menedzser a lányra. – Nem szeretnél valamit mondani?

- Nem ő volt!- hördült fel Tom és Bill egyszerre.

- Őt kérdeztem! – hajolt előre az asztalnál a férfi.

- Nem tudok róla, hogy bármit is mondtam volna bárkinek is.

- Az istenért, egyetlen egy pasival volt, aki beszélni sem hagyta, végig a torkában volt a nyelvével! – akadt ki Tom.

- Én is láttam. – bólogatott Gustav.

– És amúgy is, nem mindegy, hogy hogyan derült ki? Kiderült, kell valami tisztára mosó interjút adni és annyi. Inkább ezen agyalj! – nézett Bill unottan Davidre.
- Tényleg mi lesz azzal jobb, ha megtudod, hogy ki volt? – osztotta Tom is öccse véleményét.

- Én csak szeretnék tisztában lenni azzal, hogy megbízhatok-e a csapatomban. Tudod – hogyan is tudnád – a bizalom mindennek az alapja. Egy kapcsolatnak is.

- Ez meg hogy a francba jön ide? David szerintem ezt most hagyjuk abba! Pihend ki a másnaposságot és szállj le rólunk!

- Menjetek próbálni! – nézett rájuk a menedzser. – Kim, te maradj! – Tom ijedten fordult vissza az ajtóból, majd öccse rángatására megadta magát, és egy halk kattanás jelezte, hogy elhagyta az irodát.

- Kim, ha kiderül, hogy te voltál, akkor búcsút kell intenünk neked. De ha esetleg most elmondod, akkor még tárgyalhatunk.

- Nem fogom azt mondani, hogy nem én voltam. De azt sem, hogy én voltam. Nem emlékszem mindenre az estéből, de a srácot akivel voltam, te is tudod jól, hogy ismerem. És ő nem rohant volna az újságokhoz. Legalábbis úgy biztosan nem, hogy nem tudatja velem a tervét. Mással meg nem beszéltem. Szóval David! Akármennyire is azt várod, hogy azt mondom: igen, én tehetek arról, hogy kiderült!, nem fogom. Mert nem ez lenne az igazság. Úgyhogy, ha megbocsátasz, – indult meg az ajtó felé – megyek dolgozni.

Az idegességét még mindig leplezve lépett be a terembe, ahol a fiúk halk susmorgásán kívül mást nem lehetett hallani. Tomnak a kezében volt a gitárja, és a többiek is a helyükön ültek, de nyilvánvaló volt, hogy nem zenéltek egy kicsit sem.

Kimberly gitárja oda volt támasztva a székéhez. Egy szó nélkül ült le, és vette kezébe a hangszert. 

- Szükségem van egy kis szünetre. – szólalt meg Bill pár óra masszív próbálás után, majd a zsebében kotorászva megindult a terasz felé. – Nem jöttök? – nézett hátra.

- Ma te vagy a kajafelelős, úgyhogy a konyhát célozd meg! – szólt utána Tom. – Bi-ill! – vitte fel a hangját. – A konyhába! – Bill kelletlenül fordult vissza és indult meg a konyha felé. A középső ujját feltartva hagyta el a termet. Kimberly kihasználva az alkalmat, hogy Gustav és Tom beszélgetnek, megindult a terasz felé. Egyedül akart lenni. Hatalmas nyugalommal gyújtotta meg a cigijét, bár belül remegett az idegességtől. Tom, David, Kevin és… Lucy???? Hatalmasat rúgott a falba, majd leült az egyik rattan fotelbe. Nem volt túl nagy a terasz, éppen hogy elfért rajta a 4 fotel és egy kis asztal, de pont ez tette hihetetlenül családiassá.

- Csatlakozhatok? – szólalt meg Tom a háta mögül. Kimberly bólintott, miközben egy hatalmasat szívott a cigiből. Egy darabig csendben ültek, majd a lány törte meg a csendet.

- Szóval Lucy… - nézett még mindig maga elé.