Harmadik rész
Tom nem válaszolt.
- Hallod Tom?- nézett rá Bill.- Hogy tud...
- Hallottam Bill!- mordult rá a rasztás.
- Akkor miért nem tudsz válaszolni?
- Mert… Nem felejtettem el semmit. Azt sem, hogy miket tett ellenünk. Lehet, hogy te elfelejtetted, de én nem!
- Ok nélkül nem tette volna azokat, ezt te is tudod! Mi tehetünk róla, hogy ez lett! Legfőképpen te! Az fel sem tűnt, se neked, se nekem, hogy mennyire bunkók voltunk és vagyunk vele? Szerinted, hogy eshet ez neki?
- És ő? Ő sem vesz észre semmit! Ő sem foglalkozik a múlttal, akkor én miért foglalkozzak!? Elmúlt és ennyi. Mindig is a jelennek éltem. Most sem lesz másképp. Mellesleg, nekem feltűnt, hogy bunkó vagyok. De nem érdekel. Ő is az. És néha igazán jól esik. - állt fel Tom, azzal ott hagyva a fiúkat. Nem akarta hallani újra és újra, ahogy a földbe döngölik. Már csak azért sem, mert tudta, igazuk van.
Bill aggódva nézett bátyja után. Tisztában volt vele, hogy magában őrlődik, és csak keménynek próbál tűnni. Mindennél jobban ismerte, és éppen ezért zavarta, hogy ennyire rideg, hogy becsapja saját magát. Mert az nem volt kérdés számára, hogy Tom szavai kétfelé ütnek. És az egyik út Tom érzései felé vezetett. Micsoda mazoista! Saját magát is bántotta. Bill attól tartott, hogy egyszer eljön az a pont, amikor érzéketlenné válik. Inkább kattogjon a kimondott szavakon, minthogy már ne érdekelje. Talán az nagyobb szenvedés lett volna.
*
Elkezdődött a kémia óra. Elég unalmasnak ígérkezett, úgyhogy Andreassal beszélgettem egy kicsit. Megtudtam, hogy van egy húga, aki 10 évvel fiatalabb nála, Stefaninak hívják. Az ikrekkel 2,5 éve voltak a legjobb barátok. Rémlik is, mintha láttam volna már, de annyira mély nyomot nem hagyott bennem - igaz, igyekeztem kizárni mindent, ami a Kaulitz-okhoz kapcsolódott-. Imádta a paradicsomot, de a spárgát ki nem állhatta. Szabadidejében a fiúk nevelőapjának a zenesulijában tanult dobolni. A másik iskolából azért jött át, mert az osztály egyenesen pocsék volt, a tanárokról nem is beszélve. Szívták egymás vérét. Itt legalább tudta, hogy van két barátja, akikre számíthat. Ebben biztos lehetett, mert, aki az ikrekkel barátságot kötött, az tulajdonában volt valamiféle köteléknek. Olyan köteléknek, amitől azt érezted, hogy biztonságban vagy. Biztonságot adott az a tudat, hogy van két ember, akik bármikor a segítségedre sietnek, ha a szükség azt kívánja. Az én szívemet is kitöltötte egyszer ez az érzés. Sokszor el akartam nyomni, el akartam felejteni. Akkor könnyebb lett volna a harc.
Tom folyamatosan köpőcsövezett. Az élő célpont persze, hogy én voltam. Már nem tudott érdekelni, egyszer úgyis megunja. Azon az elven voltam, hogy majd visszakapja, amikor nem számít rá. Na meg, elég volt egy balhé egy napra, nem akartam többet.
- Nos, mivel időben be tudtam fejezni az anyagot, még a felelésre is jut idő. Két embert fogok feleltetni. Ahol kinyílik a napló, az lesz a szerencsés. Rendben?- kérdezte a kb. 50 éves, kopaszodó kémia tanárnő, és már nyílt is a tanulók leggyűlöltebb könyve. Csendben lapultam, és imádkoztam, hogy ne én legyek, mert egy mukkot sem tanultam. Azt sem tudtam, hogy miből kellett volna készülni.
- Az egyik szerencsés, Natalie! Nos Natalie gyere ki!- nézett rám mosolyogva. Unottan álltam fel a helyemről és szép lassan kisétáltam a táblához. Nem volt elég az osztályfőnöki, még egy karó is nagyon közel járt az ellenőrzőmhöz. Kétségkívül nem az én napom volt. Alig vártam, hogy vége legyen.
- Na, de azt ígértem lesz még egy felelő!- ütötte fel megint a naplót vigyorogva. Nem rejtette el soha, hogy imád feleltetni. Neki ez volt a hobbija. Vicsorgó hiénaként leste, hogy ki legyen a következő áldozata. Ritkán bízta a véletlenre, hogy ki álljon előtte. Az ilyen választás, mint a mi esetünkben, különlegességnek számított. - Tom gyere!
- Melyik?- jött két hang az osztály felől.
*Jajj, csak ne Kaulitz-ot mondjon, csak neeeeeee!- imádkoztam magamban.*
- Kaulitz!- mosolygott a tanárnő. Megfogtam a fejem és idegesen fordultam egyet. Így is a legkisebb kedvvel álltam kint az osztály színe előtt, de ez a hír sem repített fel a fellegekbe. Legszívesebben a helyemre mentem volna egy szó nélkül.
- Álljatok egymás mellé!- utasított Frau Beck.
- Persze, vért ne adjak?- dörmögtem az orrom alatt. Hogy én Tom mellé álljak? Majdnem mindent megtettem volna, de ez nagyon nehezemre esett.
- Tessék?- nézett rám a tanárnő az orrán csücsülő szemüvege felett. Sajnáltam őt, mert hihetetlenül nagy lúzer volt. Nem tudtam rájönni, hogy egy ennyire szerencsétlen ember, hogyan lehet tanár. Erre a bénaságra húztam rá a feleltetéshez fűződő mániáját.
- Ööö, csak azt mondtam Tomnak, hogy ott mászik a lábán egy pók. - A rasztás nem gyengén félt a csuda aranyos kis szőrös, nyolclábú lényektől. Soha nem értettem, hogy lehet ennyire megijedni egy ennyivel kisebb ízeltlábútól. Nem egyszer gyűjtöttem össze reggel a játszótéren pár pókot, miközben a suliba tartottam. Szerettem meglepetést okozni azzal, hogy a tolltartójába nyúlva egyszer csak egy szőrös, izgő-mozgó állatkát érint meg. Aztán kimászik még egy, és még egy, és ő már szó szerint Bill nyakában csüngve várja a megváltást öccsétől.
- Mi? Hol, hol?- kezdett el ugrálni. Persze – Billen kívül - az egész osztály röhögött rajta. Még Andreasnak is mosoly húzódott a szája szélében. - Baszd meg Nat!- szegezte rám tekintetét mérgesen, mikor leesett neki, hogy csak beetettem. Mosolyogva néztem rá. Annyira nevetséges volt.
- Na, na, Kaulitz! Meg ne halljak még egyszer ilyet!- nézett rá szúrósan a tanárnő.
- Jó!- morogta Tom, miközben odasúgta nekem, hogy ezt még megbánom. Talán azt várta, hogy majd megijedek. Nem tettem, helyette inkább az arcába nevettem.
- Na, de akkor kezdjük is!- mondta egy győzedelmes vigyorral az arcán Frau Beck, majd fölírt 10-10 egyenletet a táblára. Ránéztem az egyenletekre, majd kikerekedett szemekkel végignéztem az osztályon. Soha nem látott képletek vigyorogtak rám vissza. Azt sem tudtam, mit kéne ezekkel kezdeni. Kínomban, már elkezdtem szavakat összetenni a betűkből. Győzedelmes mosollyal nyugtáztam tehetségemet, amikor kijött egy-egy értelmes szó. Volt, amelyiket hangosan ki is mondtam, Tom meg hatalmas koncentrációjából kizökkentve, mérgesen nézett rám. Bíztam benne, hogy esetleg Chris tud segíteni, de a füzete Andreasnál volt. Ránéztem a szőkére, bár biztos voltam benne, hogy nem fog próbálkozni - ha súg, akkor Tomnak, mivel Billt mindig kitüntetett figyelemmel kezelték a tanárok -, de meglepetésemre, elkezdte felírni a füzete hátuljára az egyenletek – az én egyenleteim - megoldásait, nagy betűkkel, de nem elég naggyal, hogy a tanár is láthassa. A rasztásnak Bill segített. Hogy honnan szerezte meg az egyenletek megoldásait az rejtély. Ritkán jegyzeteltek, mindig megszerezték valakitől a felelés témáját, ha érintettek voltak a számonkérésben. De kémián csak pár ember jegyzetelt. Ők meg nem a Kaulitz-frontot erősítették.
- Nos, látom készültetek!- mosolygott keserűen a tanárnő. De még mennyire!
- Cseszd meg!- néztem Tomra, miután majdnem pofára estem a "véletlenül" elém kerülő lábában. Nem volt más választásom, - de ha lett volna sem döntöttem volna amellett - belekapaszkodtam a hajába. Igyekeztem kicsit rácsimpaszkodni, hogy a hatás ne maradjon el. Hirtelen meghőkölt, majd a fogai között szűrve odavetette nekem: "- Engedd el a hajamat!"
Na persze, még mit nem! Élveztem a helyzetet, és a markomba vettem majdnem az összes tincset, hogy egyensúlyba hozzam magam, majd tovább indultam. Tom hatalmas slunggal a sarkamra taposott, aztán vigyorogva folytatta az útját.
- Ó hogy az a… - szitkozódtam, miközben próbáltam visszavarázsolni a cipőmet a lábamra.
- Nem ártana odafigyelned, hogy ki közlekedik a hátad mögött! – vetette oda a válla felett.
Már kezdtem belefáradni ebbe a folyamatos vívásba. Untam, habár néha tényleg szórakoztató volt ez a viszály. Több, mint 2 éve tartott közöttünk a harc. Eleinte még Billel is ugyan ez volt a helyzet. Hiába mondjuk, csak Tomnak szóltam be, mert ő volt a bunkóbb, máris két ellenséget szereztem magamnak. Mindig kiálltak egymás mellett. Igazi jó testvérek, és ezt imádtam bennük. Akkoriban már Billel nem voltam ilyen viszonyban, már eljutottunk odáig is, hogy köszöntünk egymásnak. Tommal viszont, töretlen volt az ellenségeskedés.
*
- Miért segítettél?- tettem fel a kérdést Andreasnak, miközben az anyagot írtam a tábláról.- Mert bírlak! - válaszolt nemes egyszerűséggel.
- Mi?- néztem rá. - Hiszen állandóan Tommal veszekszem! Más, aki Tomot bírja, engem egyenesen utál!
- Az lehet, de nekem akkor is szimpi vagy. Lehet, hogy pont ezért, mert nem hagyod magad. Az meg, hogy Tommal ilyen... ilyen szar a kapcsolatod, nem jelenti azt, hogy a miénknek is ilyennek kell lennie. Úgy érzem kinőttünk már abból a korból, hogy valakinek is a pártját kéne fognom. Végülis, ha minden igaz, még pár hónapot, vagy az egész évet egymás mellett kell töltenünk. Ki bírná ki, ha a padtársával rosszban lenne? Ki élné túl a kémia órákat, ha nem beszélgethetne valakivel? Én nem. Ezért úgy gondoltam, hogy... Barátok?- nyújtotta a kezét. Kicsit féltem, hogy ez is Tomnak az egyik hülye ötlete, de végülis tényleg kinőttünk abból a korból. Azért bennem volt az, hogy, mikor már megszeretem Andreas-t, akkor kiderül, hogy az egész átverés, és csak az volt a cél, hogy szenvedjek egy kicsit. Hát igen. Idáig jutottunk. Attól kellett félnem, hogy az, akiben majdhogy a legjobban megbíztam, ilyen aljas húzásra is képes lenne.
- Barátok!- fogtam meg mégis a kezét.
Órák után hazafelé vettük az irányt. Vic levált, mert találkozott valami haverjával. Már csak Chrissel róttuk az utcákat.
- És akkor elfogadtad a barátságát?- ültünk le egy pad háttámlájára a parkban.
- Igen, de...- a hangomban lehetett hallani egy „kis” kételkedést.
- Figyi! Szerintem ebben nincs benne a girnyó keze. Csak simán jó fejnek tart! Ennyi.
- De...
- Tudom, tudom, hogy okkal tartasz tőle, de a szöszi nem tűnik olyannak! - nyugtatgatott Chris.
- Hát, nem tudom... Remélem igazad van!
- Higgy nekem!- mosolygott rám.
- Hú, már ennyi az idő?- néztem a mobilomra. Igyekeznem kellett, mert meg akartam csinálni minden házit 2 nappal előre, ugyanis a tánc próbák miatt este nem lett volna kedvem. Hip-hop- ra jártam 6 éves korom óta. Sajnos nem tudtam összeegyeztetni a kortárs tánccal az edzéseket és választanom kellett. Nem voltam biztos abban, hogy jól döntöttem, de a kortárs edzőm többször mondta, hogy szeretettel vár vissza. Imádtam a hatalmas különbséget a két mozgásforma között. A táncban vezettem le az összes feszültséget. Abban az időben nagy erővel készültem a decemberi vizsgámra, aminek az volt a célja, hogy átkerüljek a junior csapatba a profikhoz. Hatalmas lehetőség volt ez. Talán az egyetlen.
*
Meglepetésemre, mikor hazaértem, a bátyám otthon volt. Igaz, amióta együtt volt a barátnőjével Susie-val, azóta kevesebb időt töltött az idióta haverjaival. Ezt nem bántásból mondom, de tényleg egytől-egyig selejtesek voltak agyilag. Csak Greg-et bírtam, ő egy kicsit elütött a többiektől. Talán ezért is volt Max legjobb barátja.
- Szia!- dobtam le a táskámat a konyhában.
- Szia! Milyen napod volt?- nézett rám.
- A szokásos!- vontam vállat. - Mit főzöl?
- Csak melegítem, amit anyu csinált.
- A gázon?- néztem nagy szemekkel rá. – Nem te mondtad, hogy időpocsékolás ott melegíteni, mert mire eléri az „üzemi” – jelentőségteljesen mutogattam az idézőjelet – hőmérsékletet, éhen halsz?
- Tudom, de elromlott a mikro.
- Már megint, melyik hülye haverod gyújtotta fel?- mosolyogtam rá. Nekik nem okozott problémát egy popcorn elkészítésével veszélybe sodorni a környék lakóit.
- Most semelyik, csak ráömlött a víz.
- Ráömlött mi?- mosolyogtam rajta még mindig. Hát, igen kicsit látszott szegénykémen, hogy hülyékkel volt körülvéve. És mint tudjuk, a hülyeség ragályos.
- Jól van na! Ráöntöttem, így jobb?- vágta be a műdurcit.
- Sokkal!- könyököltem az asztalra.
- Utálom, hogy mindig elmondom neked az igazat. - sóhajtott. - És Kaulitz-ék még meg vannak?
- Jah!- mondtam unottan.
- Már megint mit csinált az az emberszabású majom?- utalt Tomra.
- Megütött.- mondtam olyan egyszerűséggel, mintha ez természetes lenne. Pedig nem volt az. Nagyon nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése