Negyedik rész
- Jól hallottad! Kapott tőlem egy pofont, mert keverte a szart, aztán kapott még egyet, mert leribancozott, utána kaptam én, aztán kapott ő és egymásnak estünk, aztán jött az ofő, meg a diri, és az igazgatóiban kötöttünk ki. – hadartam el egy levegővétellel. -Röviden ennyi!
- Akkor kaptatok osztályfőnökit is ugye?
- Naná. Anélkül ciki lett volna hazatérni.
- Újabb egy hét szobafogság!- nézett rám, majd elkezdett röhögni.
- Köszönöm a hihetetlenül magas fokú együttérzést.
- Látod, kérned sem kell. És, amúgy mit kavart be az a fasz?
- Mindegy is. A fő célja még mindig, hogy mindenki ellenem forduljon. Most éppen az új srácra – aki egyébként a legjobb barátjuk – próbált hatni.
- Huh, akkor már hárman lesznek a sötét oldalon?
- Remélem nem. Andreas elég jó fejnek tűnik. A padtársam, szóval volt időnk beszélgetni. Nem mondom, hogy könnyen meg fogok benne bízni, de csak azért, mert velük van, nem fogom utálni, amíg nem ad rá okot.
- És, helyes?- tért rá a lényegre. Nem is ő lett volna, ha ezt nem kérdezte volna meg. Szívén viselte a szerelmi életemet.
- Hát, nem rossz... – mosolyodtam el, ahogy felidéztem, amikor Tomon nevetett. Talán akkor volt a leghelyesebb. Vagy csak azért ez maradt meg, mert sikerült kinevettetnem a számomra leggyűlöltebb embert a legjobb barátjával? Nem kis teljesítmény!
- Újabb áldozat a láthatáron!- nevetett.
- Na persze. Mondtam már, hogy hülye vagy?
- Azt hiszem igen. Rémlik valami… - gondolkozott el. - Amúgy épp mostanában gondolkoztam rajta, hogy tudod, van az a másoduncsink, akivel még soha nem találkoztunk, de amikor a nagyi ment locsolni, meg állatokat etetni, akkor mi is mentünk... Tudod… - azt hiszem látszott rajtam a teljes sötétség a témával kapcsolatban. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem kiről is van szó.
- Jaaaa, akinek kipakoltam a boxereit?- nevettem. – A kistehenes volt a legcukibb.
- Azta mikre nem emlékszel.- füttyentett elismerően.
- Tudod, a fontos dolgok egy életre megmaradnak bennem. – kacsintottam rá.
- Micsoda dobszerkója volt az apjának!- ámuldozott.
- De azt mondta a nagyi, hogy már a gyerek is tanul rajta. Akkor fűzted anyuékat, hogy vegyenek neked is, emlékszel?
- Ja… Azóta sem kaptam meg.
- Nem is fogod. Hogy is hívják?- gondolkoztam.
- Nem tudom. Nekem sem fog eszembe jutni. Valami hülye neve volt.
- Fel kéne venni velük a kapcsolatot. - vetettem fel az ötletet.
- Jaja, az jó lenne!- helyeselt!- Nyitom, szerintem Susie lesz az!- pattant föl, mikor megszólalt a csengő. Susie és ő két éve alkottak egy párt. Ha a kapcsolatukat kéne jellemeznem, a megfelelő szó talán a viharos lenne rá. Ritka volt közöttük az egyetértés, emiatt pedig újabb és újabb vitákba keveredtek. De valami miatt mégis kitartottak egymás mellett. Ami engem illet, én hihetetlenül szerettem Susie-t. Olyan volt, mintha a nővérem lett volna. Éltem-haltam azért, hogy nekem lánytestvérem legyen. Mivel nem adatott ez meg, igyekeztem bátyám barátnőiben keresni a pótlékot. Volt jó pár, akiket ki nem állhattam. Ők olyanok voltak nekem, mint Hamupipőkének a mostohatesói. Élvezték, hogy idősebbek, így én voltam a csicskájuk. De Susie más volt. Ő húgaként szeretett. Volt, hogy nem is a bátyámhoz, hanem hozzám jött látogatóba. Ez persze újabb indok volt a veszekedésre közöttük. Féltem, hogy mi lesz, ha megunják, és szétválnak útjaik. Meg voltam győződve arról, hogy engem rosszabbul érintene, mint Maxot.
- Szia!- köszönt be a konyhába Susie.
- Szia!- adtam neki 2 puszit. - Megyek kupit csinálok a szobámban, hogy legyen mivel foglalkoznom a szobafogság alatt!- trappoltam fel a lépcsőn. Így is elég nagy fejetlenség volt, úgyhogy nem kellett energiát fektetnem ebbe. Nem volt kedvem még neki állni tanulni, úgyhogy lefeküdtem az ágyra. Bekapcsoltam a TV-t, ami ritkaságnak számított nálam. Ha igénybe vettem a szolgáltatásait, akkor is DVD-t néztem. Néha vetemedtem csak arra, hogy háttérzajként bekapcsoljam. Miközben a távirányító továbbléptető gombját nyomkodtam rendületlenül és újra megállapítottam magamban, hogy milyen felesleges adók vannak, és milyen szenny megy rajtuk, megakadtam az egyik csatornánál. Az MTV-n régi klipeket játszottak. Jó volt egy kicsit nosztalgiázni. Vigyorogva hallgattam a hülyébbnél hülyébb, gagyi, agyonjátszott számokat, és kezdtem biztos lenni abban, hogy az ízlésem hatalmas szakadékba zuhant. Éppen ki akartam kapcsolni – tekintve, hogy félig észhez tértem, és megbotránkoztam magamon, hogy ilyenekkel bántom a fülemet- , amikor beadták a régi nagy kedvencemet. Gondolkoztam, hogy hagyjam-e, hiszen ez a szám Tom és az én közös kedvencünk volt. A kezem önállósította magát, így a távirányító mellettem landolt a takarón. Becsuktam a szemem, és átadtam magam a dalnak. Pillanatok alatt az álmok síkjára tértem.
"...- Ne, add vissza!- ugrált egy kislány a labdája után. Két copfba font, barna haja a vállát csapdosta.
- Nem, most én játszok vele!- ölelte magához egy kisfiú.
- Tom, add vissza Natinak!- utasította kedvesen az óvónéni.
- De most én játszok vele!- akaratoskodott.
- Játszatok vele együtt!- vetette fel az ötletet Annie néni.
- Játszunk?- ment oda Tom a kislányhoz.
- Igen!- nézett rá hatalmas, kék szemeivel.
- Bill, Bill, gyere játszani!- rohant oda az éppen homokvárat építő öccséhez. A fiú szó nélkül hagyta ott a homokozó lapátot, és ment bátyja után. Két egyforma fiúcska szökdelt a kislányhoz. Kantáros nadrágjuk pántját huzigálva álltak meg előtte.
- Most már ide adhatod a labdámat!- mondta a kislány, mire Tom szó nélkül odadobta neki.- Ti miért vagytok egyformák?- kíváncsiskodott.
- Ikrek vagyunk!- mondta a két fiú egyszerre.
- Furcsa. – billegett egyik lábáról a másikra, miközben a fiúkat szemlélte. - Játszunk?- rohant el a labdával, így kezdetét vette a nevetéssel teli játék.
- Nat, Nat, gyere, anyu mondta, hogy megyünk!- rohant oda az önfeledten játszó kislányhoz egy nagyobbacska fiú.
- Miért kell menned?- kérdezte Bill.
- Ne menj!- mondta a másik, miközben a lányt húzta maga után a bátyja.
- Majd, holnap találkozhatsz velük!- nyugtatgatta a hátrafelé néző húgát. Így is lett. A kislány és a két fiú minden nap együtt játszottak. Igaz, nem voltak óvoda társak, de talán ez még jobban mélyítette a kapcsolatukat. Az öröm, akkor fokozódott, mikor kiderült, egy iskolában, sőt, egy osztályban kezdik az elsőt. Elválaszthatatlanok voltak…”
- Nat, Nat, gyere gyorsan!- keltegetett a bátyám.
- Mi van?- mordultam rá.
- Elöntötte a fürdőt a víz!- húzta el a száját.
- Basszus Max, és most mit vársz tőlem?- néztem rá mérgesen. Komolyan képes volt ezért felkelteni?
- Hát, gondoltam jöhetnél segíteni nekünk.- vette elő a legcukibb nézését.
- Légyszíves?- vártam a bűvös szót. Nagyon nem volt kedvem segíteni. Nem volt elég, hogy félbe szakadt az álmom, ami valójában nem is álom volt, hiszen megtörtént, még takarítani is kellett.
- Légyszi, légyszi, légysziii!!- könyörgött.
- Ajj!- álltam fel az ágyról. Nehezen ment elengednem a kéréseit a fülem mellett. Hihetetlenül jó testvérek voltunk. Összeszedtem pár rongyot, és bementem a fürdőbe. Már azon sem lepődtem meg, hogy a víz a szomszédból jött.
- Ezek a barmok megint fúrtak?- morogtam.
- Megyek, kinyitom!- vállalta a könnyebb feladatot Max. Én Susieval próbáltam eltömni a víz útját biztosító kis lyukat.
- De mi a faszt csináltatok?- hallottuk Max, nem éppen kedves hangját az előszobából.
- Ne haragudjatok, kifizetem a kárt!- mondta Frank, a szomszéd srác. Pár hónapja költöztek ide a barátnőjével. Nagy rakás szerencsétlenség volt mind a kettő. Igyekeztek a maguk ízlésére igazítani a lakást. Újítgatták, de szakembert nem fogadtak. Így még nagyobb kárt okoztak benne, de nem érdekelte őket. Pedig sokszor a mi házunk is megsínylette a barkácsolást.
- Hát azt remélem is!- puffogott Max.
- Sziasztok!- jött be Frank. - Jól van, ne haragudjatok már, nem direkt volt!- mondta, mikor egyikünk sem köszönt neki.
- Baszd meg, ez már a második! Ha ennyire bénák vagytok, miért nem hívtok valaki olyat, aki ért is hozzá?- kérdezte Max.
Én már szóra sem méltattam. Az álmomon töprengtem. Miért álmodtam már megint velük? Miért volt az, hogy még alvás közben sem szabadultam tőlük? Próbáltam mindent elfelejteni, bár Max és Chris szerint nem szabadott volna, hiszen velük nőttem fel. Az addigi életem nagy részét ők töltötték ki. Úgy látszik, az álom manó is azon a véleményen volt, hogy nem szabad ilyen gyorsan eldobni magamtól a múlt képeit. De fájt! Fájt minden emlék, ami hozzájuk, legfőképp Tomhoz kötött. Ha Chris nem lett volna mellettem, valószínűleg én sem viseltem volna ilyen könnyen ezt az ellenségeskedést. Nem sokan hitték el, hogy nem volt közöttünk semmi. Három éve voltunk elválaszthatatlanok, de az első perctől fogva számíthattam rá. Mindent tudott rólam, és ez fordítva is igaz volt. Minden fontos dolgot, ami velem történt, akár jó, akár rossz, ő tudott meg először. Nyitott könyv voltam számára, míg Vic előtt voltak titkaim. Rá is számíthattam, de tisztában voltam vele, hogy talán meghátrálna, ha nagyobb dologról lenne szó. Akkoriban kezdett tönkremenni a kapcsolatunk, amikor elültettek minket egymás mellől. Észrevétlenül távolodtunk el egymástól. Új barátokat talált, akiket sokkal többre tartott, mint minket. Én megpróbáltam újraéleszteni a kapcsolatunkat, de ehhez is két ember kellett volna. Nem voltam féltékeny, csak vágytam arra, hogy újra hármasban lógjunk. Már le sem járt velünk. Mindig volt valami kifogása, vagy kerek-perec megmondta, hogy másokkal találkozik. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem is nagyon hiányzott neki a társaságunk. Kezdtem magunkat pótléknak érezni. Egyik születésnapomra kaptam tőle egy „Best Friends” feliratú medállal ellátott nyakláncot. Megbeszéltük, hogyha már nem érezzük úgy, hogy az érzéseink eleget tesznek a feliratnak, inkább nem hordjuk. Biztosak voltunk benne, hogy ez nem fog bekövetkezni. Mégis, úgy gondoltam, hogy képmutatás lenne, ha hordanám. Nagy nehezen, de megváltam ettől a lánctól. Betettem a dobozkába, amiben kaptam és eltettem az emlékdobozomba. Ebben a dobozban tartottam, szinte az életemet. Rengeteg papírt, fényképet és tárgyat őriztem benne. Ilyenkor újra és újra kipakoltam mindent, és felidéztem a múltat. Egy részéhez viszont, csak addig értem hozzá, amíg kivettem, hogy a többihez hozzáférjek. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor mit kerestek ezek a dobozban? Én sem tudom... Volt pár olyan pillanat, amikor már nem sok kellett ahhoz, hogy elégessem, vagy a kukában kössenek ki. Ilyenkor viszont akarva akaratlanul visszatettem őket a "helyükre". Így lehet az, hogy még mindig foglalták a helyet. Nem nehéz kitalálni, hogy ezek az emlékek a Kaulitz-okhoz kötöttek. Akkor is egy ilyen délutánt töltöttem a szobám falai között. Elindítottam a gépemen a zenét, és leültem a szobám közepére a doboz társaságában. Voltak olyan emlékek, amik mosolyt csaltak az arcomra, és olyanok is, amik elindítottak pár sós könnycseppet útjukra. Körülbelül két órába telt, amíg elértem a doboz alját, ahol még egy kisebb doboz foglalt helyet.
Kinyitottam... Undorodva néztem rá a képre, ami ott hevert a tárgyak tetején. A képről három kisgyerek nevetett vissza. A három kisgyerek pedig, Tom, Bill és én voltunk. Emlékszem, mikor ez a felvétel készült, még nem ismertük a gyűlölet érzését. - Talán túlzás a gyűlölet szót használni, de ők voltak azok, akikben a legnagyobbat csalódtam addigi életemben, és emiatt olyan érzés uralkodott bennem, amit nem tudtam máshogy kifejezni.- Önfeledten játszottunk. Tom a két kezemet, Bill meg a két lábamat fogta, hogy be tudjanak dobni a vízbe. Úristen mennyit röhögtünk! A következő képen Tom nyakában ültem a medencében. Ez a közös családi nyaralásunkon készült. Nagyon sokat jártunk együtt kikapcsolódni. Éppen Billen nevettünk, mert addig szórakozott, míg meg nem csúszott. Hatalmas erővel csapódott a medencébe. Még mindig előttem van az a fej, amit vágott. Jól eső izgatottsággal vártuk ezeket a nyaralásokat. Aztán a kezembe akadt egy kép, ami könnyeket váltott ki belőlem.
Még azon a nyáron készült a tengerparton. A homokba rajzoltunk három alakot, akik kézen fogva rohantak. Magunkat próbáltuk ezzel illusztrálni. Remekmű lett. Rengeteget szenvedtünk vele, mert mikor már majdnem kész lett elmosta egy hatalmas hullám. De kitartottunk úgy amellett, hogy minden áron felrajzoljuk, ahogy mindig egymás mellett is. Hittünk egymásban és az álmainkban. És hová jutottunk? Ellenségek lettünk. Már egyáltalán nem volt igaz, az, amit egykor a homokba véstünk. Nem volt köztünk a kötelék, amit az egymásba kapaszkodó kezek szimbolizáltak.
Emlékszem, amikor az ikrek szülei elváltak, hiába, a lehető legjobban zajlott le a szétszakadás, csak én voltam ott nekik. Persze volt még pár haverjuk, de azok tényleg csak haverok voltak. Nem számított nekik, hogy mi játszódik le a fiúkban, az volt a legfontosabb, hogy kimenjenek gördeszkázni, és használhassák az ő deszkájukat. Csak én voltam a szűk családjukon kívül, aki törődött velük a hat évesekre jellemző komolysággal. De tudom mennyit jelentett ez nekik akkor. Csak egyszer köszönték meg, de szinte mindig éreztették velem, hogy mennyire hálásak. Biztos érdekesen hangzik, de ez a családi "dráma" még közelebb hozott minket egymáshoz. Sokkal több időt töltöttünk együtt. Rengeteg hülyeségben benne voltunk. Némelyik igen súlyos következménnyel járt, de legtöbbször sikerült kivágnunk magunkat. Mindig ott voltam nekik és nekem is ők. Valami viszont megváltozott, mikor...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése