Never say never - 2. rész

Sziasztok!

Felkerült a "Never say never" 2. része.
Kíváncsi lennék, hogy hányan is olvastok, jó lenne tudni, úgyhogy kérlek titeket reagáljatok valamit! :)

Köszönöm! :)

2. rész

- Ó, sziiia Nat!- mosolygott rám gúnyosan, de ez a mosoly hamar lehervadt az arcáról, mikor azon egy hatalmas pofon csattant.

- Én vagyok a szarkeverő, igaz? – néztem rá a megvetés minden jelével. – Ha velem van problémád, akkor azt nekem mondd, mert ezzel magadat járatod le. Mire jó, ha manipulálod az embereket? Hülyének nézel mindenkit. A szarkeverés szerintem a perverziód. Undorító vagy Tom! Na, mi van? Elvitte a cicus a nyelvedet?- vittem fel a hangom.

- Velem, te ne ordibálj!- emelte meg a kezét kikelve magából. Andreas még időben elkapta, hogy azért egy lányt nem kéne megütni. Tom mérgesen rántotta ki a karját barátjáéból.

- Ó, és igen?? Ribanc vagyok?- kapott a másik arcára is egy hatalmasat. Közben, jó nagy közönségre tettünk szert. – Kezdjük el feszegetni, hogy ez - mutattam Tomra- micsoda?- kérdeztem a körülöttünk állóktól, akik a magasba öklözve buzdítottak, hogy mondjam. A rasztás szemei dühvel teltek meg, szikrákat szórtak. Talán egy pillanatra meg is hátráltam, nem tudtam mi lesz ebből. Szinte idegesítő nyugodtsággal szólaltam meg újra – Tom, Drágám! Te egy utolsó pöcs vagy. Tudod - léptem hozzá közelebb – amit elmondtál Andreasnak, az rólad igaz. Ki teszi a kezét egyik bugyiból a másikba? Remekül jellemezted magad, csak a ragozással vannak gondok. Nem ártana nyelvtan órán figyelned. Szívem, te egy hímringyó vagy! – hogy mit tudtam kiolvasni a szemeiből? Semmit. Egy pillanat alatt az én arcomon is egy hatalmas tasli csattant.
Erre nem számítottan, pedig éreztem, hogy hihetetlenül a penge élén táncolok. Hatalmas erővel nyomtam őt a földhöz és kezdtem el ütni, ahol értem. Valamit azért ért a bátyámmal való „létfenntartó” harc, amit kis korunk óta űztünk, akkorra már persze csak a szórakozás kedvéért.
Nem éreztem semmit, csak néha a karomba mélyedő ujjait, ahogy próbált eltolni magától. Már nem mert visszaütni, ő is gyávának tekintette azt a pasit, aki kezet emel egy nőre. És ő megtette, megütött. Már érezte, hogy nem kellett volna. De hagyja el magát teljesen mindenki előtt? Chris és Andreas igyekezett szétszedni minket, aztán már Bill is megjelent, de sikertelenek voltak a próbálkozásaik. Végül engem osztályfőnököm, őt pedig az igazgató fogta le.

- Engedjen már el, szétrúgom a seggét!- kapálóztam a hústorony karjában.

- Na, gyere kislány, mi tart vissza?- dühöngött Tom. Ó, mi? Vagy úgy 150 kiló tömény zsír. Nem volt túl rózsás a helyzetem. És én kezdtem. Jobban jártam volna, ha meg sem hallom a rólam szóló mesét, és csendben továbbállok. De ki az, aki ilyen helyzetben nem védi meg magát?

- Ti most velem jöttök az igazgatóiba!- vitt magával minket a diri. Szúrósan Tomra néztem. Felmértem a helyzetet. Ebből osztályfőnöki lesz. Remek! Újabb egy hét szobafogság. A suliban nem bírták a verekedést, tehát még jónak mondható volt ez a megrovás az iskola részéről. Igaz, nem történt komolyabb annál, hogy Tom orra vérzett kicsit, balhéztunk, és az éppen elég indok volt. Talán túl durva voltam. Soha nem tettem még ilyet. Kihasználtam azt, hogy lány vagyok. Felülkerekedtem rajta, és ütöttem. Ha visszaforgathatnám az időt, talán akkor sem cselekednék másképp. Bár megbántam később, amit tettem, a mai napig úgy gondolom, hogy megérdemelte. Nehezen tűrtem - és tűröm - , ha valótlan állításokkal próbálnak bemocskolni. És ő ezt tette.

- Üljetek le!- mutatott az igazgató a bőr kanapéra, majd úgy is tettünk. Leültünk. Tom az egyik, én pedig a másik végébe. Már az fizikai fájdalommal töltött el, hogy egy levegőt kellett vele szívnom. Úristen, hova jutottunk! Kellemetlenül éreztem magam, ugyanis, ha nem reagálok így, ez a helyzet nem állt volna fenn. Éreztem Tom gyilkos tekintetét magamon. Ránéztem és hirtelen megértettem, mire mondják azt : "ha a szemeivel ölni tudna...". Ha akarta sem tudta volna elfojtani a belülről feltörő utálatot. De természetesen nem is akarta. A tudtomra akarta hozni, hogy mennyire gyűlöl. Ha férfi lennék, biztosan a kórházban lábadoztam volna hetekig. Soha nem hagyta magát, de ebben az esetben az erkölcsei nem engedték a visszakozást. Inkább ütött volna vissza, hiszen a szavai ezerszer jobban fájtak.

- Miért kell nektek folyamatosan veszekedni?- nézett ránk az igazgató kérdőn. Nem ez volt az első eset, hogy a szóváltásunk ebbe az irodába vezetett.

- Bírjon ki egy napot is ezzel!- böktem Tom felé, Shrek – mert így becéztük kedves osztályfőnökünket - meg kijavított, hogy nem ezzel, hanem vele. Idegesített a fontoskodása. Idegesített, hogy neki mindig, mindenhol ott kellett lennie, és utána a szemünkre kellett vetnie a történteket. Élvezte ezeket a helyzeteket. Mindig azt mondta, hogy mennyire kínos neki a viselkedésünk. Mi viszont átláttunk ezen. Tudtuk, hogy ő ettől érzi fontosnak magát. Ez adta neki az önbizalmat.

- Látja?? Már megint ő kezdi! Én egy szót sem szóltam!- védekezett Tom. Ami a legjobban bántott, hogy igaza volt. Hiába az ő szavaira reagáltam, én kezdtem a verekedést. Miattam voltunk ott.

- Na, jó, hagyjuk ezt a ki kezdte dolgot. Rendben van, nem szeretitek egymást, ez eddig világos. Csak azt nem értem, hogyha ez így van, akkor miért foglalkoztok egymással. Hagyjátok, hogy mindenki élje a saját életét. Nekem is vannak emberek, akiket nem szeretek, de, ha mindegyikkel így rendezném le a dolgaimat, minimum börtönben lennék. Nőjetek már fel egy kicsit! Komolyan már lassan kezdem azt hinni, hogy nem egy gimi, hanem sokkal inkább egy óvoda igazgatója vagyok!

Bírtam őt. Elég rugalmas volt, megértette, hogy nekik ebbe nem igazán van értelme beleavatkozniuk. Csupán formalitásból – és mert az osztályfőnök folyamatosan a nyakunkon csüngött – voltunk az iroda állandó vendégei. Volt, hogy csak leültetett a kanapéra, helyet foglalt velünk szemben, és néztük egymást. Mi vártuk a hegyi beszédet, de ő meg sem szólalt. Talán próbált minket megfejteni. Az is lehet, hogy szimplán elege volt az egészből, és tudta, hogy feleslegesen tépné a száját. Ezt a helyzetet senki nem értette rajtunk - és a beavatottakon- kívül. Nem is akarták megérteni. Vagy csak szimplán nem mertek rákérdezni, hogy miből fakad ez a viszály. Vitáink során soha nem vágtunk  a kiváltó okra utaló szavakat egymás fejéhez. Ez már nem arról szólt, ami miatt kezdődött. Az egész már csak akörül forgott, hogy melyikünk tud szavakkal nagyobbat rúgni a másikba

*

- Tegyétek ki az ellenőrzőtöket az asztalra!- mondta "Shrek", majd a tanári asztal felé vette az irányt, mi meg a saját helyünkre igyekeztünk. Mindenki nagy szemekkel nézett ránk. Még mindig égett az arcom, ahova a taslit kaptam, és biztos piros is volt, mert, ha az én pofonom meglátszott Tom arcán, márpedig kissé piros volt neki, akkor az övé az enyémen 100, hogy ott virított. Na meg az osztály tekintetéből is ki lehetett venni. Lehuppantam Andreas mellé, és a hátamat a falnak támasztottam. El akartam süllyedni. Természetesen ezt tetézte még a fél órás alázás a tanár részéről, de átvészeltem. Mikor kicsöngettek egykedvűen indultam meg a kémia terem felé. Nem akartam senkivel beszélni, magányra vágytam. A folyosón összesúgtak a hátam mögött és tudtam, ez lesz a következő egy hét témája.

*

- Tom, miért kellett ezt?- nézett testvérére Bill, habár tudta a választ. Nem akarta a földbe tiporni, de éreztetni akarta, hogy messzire ment.

- Miért ütötted meg?- tette fel a következő kérdést a szőke.

- Jajj, hagyjatok már! Nincs jobb dolgotok, mint arról faggatni, hogy mit, miért csinálok? Ez egy szabad ország! Azt teszek, amit akarok! Mellesleg, megérdemelte a pofont, legalább észhez tér egy kicsit. Mindent azért én sem fogok lenyelni. És, ha nem tűnt volna fel, szerintem több éves feszültséget vert belém. Az a suhintás semmi volt. - ült le Tom az udvaron egy lépcsőre. Tudta, hogy nem szabadott volna ezt tennie, bántotta is a dolog. Rosszul érezte magát ettől. Soha nem ütött még meg egy lányt sem. És most megtette. Megütötte. Pont őt! Összeszorította a szemeit, ahogy végigpergett előtte az alig egy órával azelőtt történt esemény.

- Tom, nem ismerek rád!- ült le mellé Bill, majd, hogy Andreas se ácsorogjon, ő is helyet foglalt a lépcsőn. - Hogy tudtál mindent elfelejteni, ami hozzá kötött?- tette fel a kérdést ikre, ami már rég foglalkoztatta és remélte ezúttal választ kap.